Életmesék színpadán

 

A Heti Válasz Kiadó Istenadta című kötetében megjelent interjújában úgy fogalmazott: „Az európai hagyomány lényegi részét képezi a kereszténység, és ha a nyugati világ nem képes újrafogalmazni magát a kereszténység szellemisége alapján, akkor ennek a civilizációnak vége. Én viszont élethivatásomnak tekintem, hogy ezt a hagyományt, ha másként nem is, legalább szellemi értelemben átmentsem az utókornak. A beregszászi színház névadójának, lllyés Gyulának a gondolatához kapcsolódva: ha fizikai valómban nem térhetek is vissza, talán építője, fia lehetek a hazának – ott a magasban.” Rendezőként, színházcsinálóként hogy látja: az Ön által említett, évtizedeken át idehaza is támadott, templomokba szorított vallásgyakorlást s a mesterségesen elaltatott nemzeti öntudatot miként lehet felébreszteni és pallérozni?

 

– A kisebbségi lét más, mint az anyaországi, többek között azért, mert a nyelvhasználat, a nemzeti identitás, a művelődés lehetőségei nem evidensek. Meg kell küzdeni értük, és fenn kell tartani őket, különben elsilányulnak, elvesznek, megszűnnek, és a közösség megtartóereje is hanyatlik. Ez adhat példát arra, hogy ott is nagyobb figyelem irányuljon ezekre az értékekre, ahol mindez evidencia. A politika és a hatalom manipulálni akarja, befolyása alá akarja hajtani az embereket. A vallásos, hívő embernek pedig nemcsak itt a földön van elszámolnivalója, és ezzel a politika, a hatalom nem tud mit kezdeni. A vallás és a hit olyan alapokat jelent az emberek számára, olyan dolgokban ad iránymutatást, amelyek a gazdasági racionalitásra alapuló világtrendek, az üzleti típusú gondolkodásmód, a nagypolitikai játszmák világában értelmezhetetlenek. Ilyen a szeretet, az erkölcs, a család, a szolidaritás, a béke, a megbocsátás, a kiengesztelődés… és még sorolhatnám.

 

Mi lesz a fanyalgó színházi nézőkkel, a túlzott liberalizmus híveivel?

 

– Nem szeretném, ha olyan lenne a világ, amelyben kategorizálni kell a nézőket. Én nem válogatok közöttük. Mindenki fontos, mindenkit szeretettel látunk. És ez nem csupán a nézőkre igaz: a mostani Nemzeti Színház is sokszínű, sokféle rendező, művész dolgozhat itt szabadon. Másfelől pedig színházi nagyhatalom vagyunk, Budapesten százhoz közeli a száma azoknak a helyeknek, ahol esténként színházat játszanak, van tehát miből választani.

 

A nemzet színházának a magyar nyelv ügyéért is kell(ene) tenni; ehhez nem elegendők a magyartanárok. A közélet durvulása, a nyelvsorvadás szinte párhuzamos jelenség. Jó volt olvasnom az egyik kommentelő gratuláló sorait a honlapjukon: „Megtelt a lelkem, megilletődtem, szinte templomban éreztem magam. Ez a Tamási Áron-darab, a Vitéz lélek tiszta szívű, egyenes beszédű, mosolyt és derűt sugárzó kedvességével, a megoldhatatlan iránti bizakodással, kitűnő színészi előadásban gyógyító segítség. Szinte minden szereplőben felfedeztem magam, még a szamárban is. Köszönöm a rendezőnek és a művészeknek. Ezzel, remélem a Nemzeti Színház a trágár, útszéli stílusból egyszer s mindenkorra a szép magyar beszédre váltott.” Hogy kommentálja a kommentet?

 

– A nyelv a kultúra egyik legfőbb kincse. Én, aki kisebbségi helyzetben éltem Kárpátalján, tudom, mit jelent az anyanyelven szólás: a megmaradás egyik záloga. A nyelv a színház egyik legfontosabb eszköze, és sokáig azt gondoltam, hogy már nem a nyelv megőrzése, pallérozása például a Nemzeti küldetése, mint volt a reformkorban. Ha jobban belegondolok, akkor mégiscsak azt kell mondanom, hogy igen. A nyelv a legnagyobb kincsünk. Egy olyan nyelv birtokosai vagyunk, amelyet egyre kevesebben beszélnek, hiszen határainkon kívül egyre fogy a magyar anyanyelvűek száma. A világban is számos nyelv tűnik el, és ez hatalmas veszteség az emberiség számára, hiszen minden nyelv egy sajátos világmagyarázat. A nyelv, az anyanyelv kérdése mellett a legfontosabb kérdés a színház nyelve: vagyis az a mód, ahogyan egy előadás létezik, beleértve ebbe az esztétikáját, ideológiáját, látványvilágát, a színészi játékmódot, a rendezői kézjegyet… Sokféle színház van a nyíltan politizálótól a bulváron át a költői színházig, és így a Életmesék színpadán Találkozás Vidnyánszky Attila rendezővel Beregszász, Debrecen, Budapest, Kaposvár – négy jelentős állomás a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vidnyánszky Attila életében. A Nemzeti Színház vezérigazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke tavaly ősztől a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese, így a „vidéki” színészképzést is erősítheti. Múlt év szeptemberében láthattuk rendezésében Tamási Áron Vitéz lélek című darabját, melyre a jegyeket maga is árusította, s a Johanna a máglyán című oratóriumot is ő állította színpadra. Március elején pedig a János vitéznek volt a premierje. A színidirektort, aki a nemzetiségi színházak bemutatkozását is szívügyének tekinti, egyebek mellett a gyökerekről, a kortárs színházművészetről és az utánpótlás-nevelésről kérdeztük. színházi nyelvhasználat is sokféle. Ez a sokszínűség nagyon fontos és örvendetes. Én magam nem szeretem a trágárságot, de használom, ha annak a művészi kifejezés szempontjából van létjogosultsága.


 

Szélesre tárta a színház ajtaját; a magyarországi szerb színház a Nemzetiben ülte kétszázadik születésnapját. Tavasszal a negyvenéves újvidéki színház érkezik, hogy ünnepeljen, majd a nagyváradi teátrum is bemutatkozik…

 

– A Nemzeti Színház az én felfogásomban a nemzet színháza. Ennek jegyében az elmúlt fél év során vendégül láttunk sok vidéki előadást Debrecentől Zalaegerszegig. Nagyon fontos, hogy ebben a vízfejűnek mondott országban sok olyan hely legyen a fővárosban, ahol megmutathatják magukat ezek a műhelyek. A Nemzeti minden hónapban úgy állítja össze műsorát, hogy vidéki teátrumok is szerepelnek benne. Célunk, hogy a határon túli társulatok és a nemzetiségi színházak is otthonra leljenek a Nemzetiben. Nagyon fontos esemény volt, hogy a magyarországi szerb színjátszás kétszázadik évfordulójának ünnepét a Nemzetiben tartotta ez a kisebbség. Ennek a szimbolikus tartalma mellett diplomáciai jelentősége is van. Örömmel vállaljuk a híd szerepét is.

 

Létezik-e valamiféle színházi trend az európai színjátszásban, s kell-e nekünk bárkihez, bármihez is igazodni?

 

– Nem igazodnunk kell, hanem ismernünk kell azokat a folyamatokat, amelyek Európa és a világ színházi életét jellemzik. A múlt rendszerben a tájékozódás lehetősége is egyfajta privilégium volt, és ez csak lassan oldódott az elmúlt negyedszázad során. A magyar színházi életben fájó hiányt jelentett, hogy nincs egy jelentős nemzetközi fesztiválja, ahol láthatóvá válik itthon, hol tart a világ. Meg kell méretnünk magunkat, különben bezárkózunk, és csak főni fogunk a magunk levében. Ez pedig maga a provincializmus. A színházi élet nagyságait, legjobbjait kell elhívni, hogy megmutassák előadásaikat, minél több külföldi rendezőt kell Magyarországra csábítani, hogy elhozzák a maguk kultúráját, és megismerjék a miénket. A nyitás jegyében rendezzük meg az I. Madách Nemzetközi Színházi Találkozót, amelyre tizenhárom ország tizenkilenc előadása érkezik hozzánk, a legjelentősebb orosz, litván, lett, grúz, török, norvég, bolgár társulatok produkciói.

 

Másfelől azt tekintem feladatomnak, hogy azt kutassam, ami csak ránk, magyarokra jellemző: azt a gesztusrendszert, ami a magyar nyelv és zene, a magyar műveltség mélyéből és kincstárából a színház nyelvére fordítható, s hogy miként lehet ezeket korszerűen, mai életünk rezdüléseire reflektálva színre vinni.

 

Mire tanította meg a beregszászi színház, amelynek alapítója volt 1992-ben?

 

– Az évek során egyre inkább világossá vált előttem az, amit a szolgálat fogalmával tudok a legpontosabban leírni. Pályám elején a színház volt a legfontosabb, világmegváltó tervektől fűtött művész voltam. Gőgös és elitista. Lassan értettem csak meg, hogy felelősséggel tartozom a közösség iránt, amelynek tagja vagyok. Hogy nem magunknak, hanem mindig a szűkebb és tágabb közösségnek csinálunk színházat.

 

Akik dolgoztak már együtt Önnel, tudják: rendezései során kerüli a konfrontációt, a megalázást, az ordibálást, ugyanakkor a legtöbbet ki tudja préselni a színészekből…

 

– A nyugodt légkört szeretem, nem a hisztériát, és ez utóbbi ebben a feszült idegállapotokkal dolgozó üzemben könnyen kitörhet. Az a jó, amikor mindenki keményen dolgozik, mert lát valami közös célt maga előtt. Ezt a célt mindennap nekem kell tudnom pontosan megfogalmazni. Egy előadás létrehozása során néha többtucatnyi egymástól eltérő akarat, gondolkodásmód, habitus kerül egy térbe, így természetszerűen adódnak konfliktusok, és néha szükség is van rá, hogy kialakuljanak ilyenek, mert oldják a feszültséget. Emellett vannak jó, előrevivő konfliktusok is. A rendező feladata, hogy ilyeneket létrehozzon, s inspirálóan lendítsék tovább az ügyet. Tudni kell azt is, hogy kire mekkora terhet lehet rápakolni; ha mindenki érzi, hogy fontos, hogy dolga van, hogy számítanak rá, mert csak így működik az egész, akkor jól megy a munka.

 

Beregszászon született, Ungváron szerzett magyar–történelem szakos bölcsészdiplomát, aztán Kijevben a Színház és Filmművészeti Egyetemen rendezői diplomát. A családja milyen szívvel engedte útra szárnyalni vágyó művészfiát?

 

– Apám sokáig nem nézte jó szemmel a bizonytalan egzisztenciát jelentő rendezői szakmát, anyám viszont támogatott. Azt látták, hogy határozott elképzeléseim vannak, törekszem valamire, és azért mindent meg is teszek. Ebben mellettem álltak.

 

Mi vonzza a fiatalokhoz? Gondolom, a mesterségbeli tudás, a tanítás, a tapasztalat átadása, hiszen korábban színészmesterséget oktatott a kijevi egyetemen…

 

– Pedagógus családból származom. Édesapám a Beregszász melletti Nagymuzsaly iskolájának építtetője és igazgatója volt, édesanyám magyartanár, és színjátszó kört vezetett. Még magam is egyetemista voltam Kijevben, amikor felkértek, hogy vegyek részt egy magyar színészosztály beindításában. Az események és a körülmények úgy hozták, hogy az egész osztály az én nyakamba szakadt. Szinte mindent én tanítottam nekik, és igyekeztem mindent át is adni, amit a tanáraimtól kaptam. Az én kezem alatt lettek színészekké. Később hosszú évekig nem tanítottam, és amikor felkértek, hogy legyek a kaposvári egyetemen a színházi intézet vezetője, és indítsak osztályt, örömmel mondtam igent.

 

Több szál is köti a somogyi megyeszékhelyhez. Nemcsak színészosztályt vezet a Kaposvári Egyetem művészeti karán, hanem Ön az egyetem művészeti rektorhelyettese. Ez azt jelenti, hogy megpróbálják még hangsúlyosabbá tenni: a művészet számára nemcsak a főváros, a vidék is jó termőtalaj?

 

– Volt időszak az életemben, amikor azt gondoltam, hogy csak Kijevben tudom majd megvalósítani művészi célkitűzéseimet. Lett is volna lehetőségem arra, hogy ott egy stúdiószínházat vezessek, de a sors Beregszászba vitt. Nem volt egyszerű, sőt nyomorúságos körülmények között hoztunk létre előadásokat, amelyeket a saját közönségünk is szívesen fogadott, és rangos nemzetközi fesztiválokon is sikert arattak. A konzervatívnak mondott Debrecenben is lehetett komoly művészszínházat csinálni, ami sok embert érdekelt. Nagyon fontos, hogy megmaradjanak vidéken a társulatok, mert a színházak jelentik egy városban az egyetlen helyet, ahol a közönség minden este élő művészeti élményben részesül.

 

A Rátóti Zoltán igazgatta kaposvári Csiky Gergely Színház kiváló gyakorlóhely a színészjelölteknek. Miként erősíti egymást teátrum és egyetem?

 

– A színészhallgatók képzésében a bensőségesen zárt, „laboratóriumi” jellegű tanulás mellett fontosnak látom, hogy a fiatalok időről időre a gyakorlatban is belelássanak egy valódi színház működésébe, hogy élesben is kipróbálhassák mindazt a tudást, amit biztonságos, családias körülmények között sajátítottak el. Az idősebb, tapasztaltabb színészek munkája egyfajta inspirációként, mintaként is szolgálhat a színészi pályán első lépéseiket megtevő diákoknak. Jelenleg a Kaposvári Egyetem Művészeti Kara a Nemzeti Színházzal alakította ki a legintenzívebb együttműködést – például az általam vezetett színészosztály részt vett a János vitéz létrehozásában, de több más kaposvári diák is szerepel különböző előadásokban. Egy hosszú távú programban gondolkodunk, amelybe bekapcsolódnak a művészeti kar más hallgatói is, például a látványtervezők vagy a grafikusok, illetve más színházak is, mint a debreceni Csokonai Színház, a veszprémi Petőfi Színház és – remélhetőleg – a kaposvári Csiky Gergely Színház is.

 

A Magyar Teátrumi Társaság elnöke. Mi a feladata ennek a testületnek?

 

– Azért jött létre, mert a szakma egy része hiába hangoztatta, hogy nem ért egyet azzal, ami az előadó-művészeti törvénybe kerül. Hiába mondtam el én is, hogy nem jó, ha pusztán a nézőszám alapján ítélik oda a teátrumok támogatását, és a minőség szempontjai ebben nem játszanak szerepet… Szervezetten viszont már tudtuk hallatni a hangunkat. Egy másik ok, amiért ez az érdekvédelmi szakmai szervezet létrejött, az az, hogy így egy másfajta értékrend és érvrendszer is érvényre juthat. Sokan mondják, hogy megosztottuk a szakmánkat a Magyar Színházi Társaság megalapításával. A megosztottságot én sem tartom szerencsés dolognak, de a színházi szakma korábban sem volt egységes, mégis csak egyféle gondolatnak, érdekcsoportnak volt szervezett ereje, így mindig egyfelé kellett igazodni. A Teátrumi Társaság megjelenésével azonban komoly szakmai kérdésekben többnyire konszenzus van a két társaság között. Az más kérdés, hogy a nyilvánosság előtt nem mindenki vallja be, hogy velünk ért egyet.

 

Isten és a hit kérdése a Tamási-művekben éppúgy benne van, mint ahogy T. S. Eliot verses drámájában, az Ön által rendezett Gyilkosság a székesegyházban című, Beckett Tamásról szóló darabban, amely egy templomban játszódik. Ön mikor tapasztalta meg először Isten érintését?

 

– A mű egyik gyönyörű része a karácsonyi monológ. Eliot azt fogalmazza meg benne, hogy karácsonykor az ünnep és a gyász összeér, hogy Jézus születésének a napján már arra is gondolnunk kell, hogy azért született a Megváltó, hogy keresztre feszíttessék. Az életnek ez az ellentmondásossága, és ahogyan az ellentmondások ilyen egyszerűen vannak egyszerre jelen az életben, engem is nagyon megrendített. A bemutatón, a nagyszőlősi templomban pedig valami egészen különleges történt, amire rendezés közben nem is gondolhattam… Trill Zsolt elmondta a szószékről a karácsonyi monológot, amely így zárul: „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen”, és a közönség jó háromnegyede, ahogyan szokás, a „pappal” együtt mondta ki ezeket a szavakat, és a sokaság keresztet vetett… Katartikus pillanat volt. Az előadás túlmutatott önmagán. Hosszú hónapokig próbáltuk a darabot, és ez idő alatt megfogant bennem a Gyilkosság… legfontosabb gondolata is: az ember a hitben nem elveszíti a szabadságát, hanem szabadságra lel benne.

 

Március 8-án volt ötvenéves. Elégedett a maga után hagyott évtizedekkel s jelenlegi, missziót jelentő munkájával?

 

– Büszke vagyok hat gyerekemre, a családomra, a húszéves beregszászi társulatra, a debreceni hét évadra, a kulturális közéletben elért eredményekre, a tanítványaimra, arra, hogy a Nemzeti Színházat vezethetem. Nem kell szégyenkeznem, amikor tükörbe nézek. A múlt jelenti számomra az alapot, amire építkezve előre lehet tekinteni, mert én elsősorban feladatokat látok magam előtt: a Nemzeti Színház elkövetkező évadjait, a társulatépítést, a színházi szakmát érintő fontos ügyeket…

 

Mindez kegyelem?

 

– Amennyiben az Isten által ránk mért feladatok és nehézségek vállalását, életünk keresztjének hordozását tekintjük kegyelemnek, akkor igen. Mindabban, amit teszek – legyen szó akár családról, akár színházról vagy közéletről –, nem a siker elérése motivál, hanem a rám bízott „talentumok” kamatoztatása. Ha sikerül megoldanom a feladatot, természetesen örömmel tölt el, de a nehézségekre, a kudarcokra is úgy tekintek, mint a kegyelem egy sajátos formájára: ezek is intő jelek, hogy nem bízhatom el magam. És a színházi munka kiváló terep arra, hogy alázatot tanuljak, hogy folyamatosan szembesüljek önnön gyengeségeimmel, vágyaimmal, reményeimmel.

 

Olykor nem érzi úgy, hogy két végén égeti a gyertyát? Mikor marad ideje a gyermekeire?

 

– Valóban van feladat bőven, sok ember munkájáért, pályájáért viselek felelősséget. A családom ezt tudja, és mellettem állnak ebben, támogatnak, a feleségem szerető környezetet biztosít számomra, ahová boldogság hazamenni. Mivel Debrecenben élnek, csak a hétvégék maradnak számomra, hogy velük lehessek.

 

Már említettük, most volt a premierje a Nemzetiben Petőfi János vitézének. Miért tartotta fontosnak, hogy bemutassák ezt a művet?

 

– Kedvelem a Kacsóh Pongrác-féle daljátékot is, de engem Petőfi elbeszélő költeménye foglalkoztat már régóta. Nagy mű, és fontos, felmutatandó számomra az üzenete. Petőfi azt sugallja, hogy tisztességes, hűséges tettek sora után egy lélek jutalmul kaphatja élete szerelmét, a tiszta Iluskát. Meggyőződésem, hogy ezt az üzenetet nem szabad megváltoztatni, eltorzítani, hűnek kell maradni a szerző szándékához. „És amerre mentek, s beszállásozának, / Induláskor gyakran sírtak a leányok” – írja Petőfi János vitézről, aki azonban mindvégig ellenáll a csábításnak. Még a francia király ajánlatát is visszautasítja, mert a szívében ott van Iluska. Ezek után – ha hűek vagyunk a mese szelleméhez – jutalom jár neki. Az én János vitézem erről a magasabb rendű jutalomról szól.

Fotó: Kovács Tibor