A Lakótársat keresünk filmek – amellett, hogy a Mielőtt-trilógia európai változataként próbálják eladni magukat – tulajdonképpen meglepően pontos barométerei a kortárs nyugat- európai életérzésnek. A gondtalan fiatalok évtizedes történetét kerekké záró, május elején bemutatott folytatás – ezúttal egy Már megint előtaggal – csak megerősíti e sejtést.
Kétszázadik adásához közeledik a Vallás és kultúra című tévéműsor, amelyet Tokics Imre adventista lelkész vezet, szakértője pedig Szigeti Jenő, ugyancsak adventista lelkész, nyugalmazott művelődéstörténész-professzor. Az adásnak 2009. január 13. óta a Digi Tv, majd utódja, a terézvárosi Hatos csatorna ad otthont. Évekig egyórás beszélgetések készültek – a Kontakt Rádió hasonló tematikájú-szellemiségű műsorából „kinőve”, a látvány dimenziójával megnövekedve, Paor Lilla stúdióvezető meghívására. Ezeket kéthetente sugározták, egész heti ismétléssel, s a műsorok egy részének YouTube-elérhetőségével. 2014 óta heti adások vannak, de ezek csak félórásak.
Születésnap utáni beszélgetés Szőnyi Erzsébettel
A születésnapra kapott virágok illata után csukott szemmel is odatalálnék Szőnyi Erzsébet lakásához. Folyton Kerényi György szövege jut az eszembe, amikor a születésnap előestéjén, a Zeneakadémián rendezett koncertre gondolok: „Ünnepre jöttünk zengő énekszóval, / Hadd szóljon orgona s a szárnyaló dal!” Ez történt: énekszó és orgona köszöntötte kilencvenedik születésnapja alkalmából a zenepedagógus-zeneszerzőt, számos hazai és külföldi elismerés és díj birtokosát. A születésnap előestéjén tartott hangverseny része volt a kerek évfordulóra rendezett ünnepségeknek. Most pedig szemben ülök egykori tanárommal, aki ismerősen energikus, fiatalos. Keresem a szavakat…
– Tudom, hogy útjának egyengetője B. Sztojanovits Adrienne, majd Kodály Zoltán volt. Mi volt az első élmény, amely a zenepedagógia felé irányította?
– Bizonyára Sztojanovits Adrienne példája és az a zenei tevékenység, amit én már mint diák folytattam. Kísértem az iskola énekkarát, vezényelgettem, volt saját kamarakórusom, szerveztem zenei önképzőkört, ami addig nem volt az iskolában.
Nyolcvanöt éves Kányádi Sándor
„Kipikopi kalapács, / korán kél a kis kovács. / De egy kovács nem kovács: / csak két kovács egy kovács. / Egyik fogja a vasat, másik ver rá nagyokat, kipikopi döndeleg: / addig üsd, amíg meleg!” – olvastuk oly gyakran felváltva feleségemmel a gyerekeinknek Kányádi Sándor versét a Költögetőből, amely több mint húsz éve jelent meg Keresztes Dóra bájos rajzaival. Döcögve kacagtunk rímein, játékos képein. Ritmizálva mondtuk-tanultuk, miközben két fakocka adta hozzá a zenét. Főleg, ha a Faragott versikét kérte a két gyerkőc: „Volt egy fakatona, / fából volt a lova, / kengyele, kantárja, a kádár munkája.” Ilyenkor aztán sziporkáztak a kérdések: Mi az a kengyel és a kantár, s ki a kádár? Mi meg próbáltuk magyarázni-rajzolni- festeni, de a döndeleg tovább izgatta fantáziájukat…
Hozzánk hasonlóan családok ezrei örültek egy-egy új Kányádi-kötet megjelenésének, mint ahogy óvodákban, iskolákban is régóta a kedvelt szerzők közé tartozik az idén nyolcvanöt éves, a Hargita megyei Nagygalambfalván született, édesanyját tizenegy évesen elveszítő költő, műfordító, aki azt vallja: „Az én Magyarországom addig terjed, míg a magyar nyelv. Kitárult a világ, hiszen a mai technikának köszönhetően a lakásomból bátran skype-olhatok Argentínában, Buenos Airesben vagy Vancouverben élő ismerőseimmel.”
A századvég és a modern sokszorosító grafika
Groteszk, markáns karakterével, horgas orrával feltűnő jelenség a kígyóember, Valentin, aki jobb kezével a táncosnő felé mutat. A Moulin Rouge, La Goulue című óriási, színes litográfia Henri de Toulouse-Lautrec legnagyobb méretű plakátja. Csak bámultam a Szépművészeti Múzeumban a majdnem kétszáz alkotás között ezt a különleges nyomatot. La Goulue a Moulin sztárja volt az 1890-es években. A táncosnő a kép középterében kánkánt táncol, sárga színű frizurája, piros pöttyös blúza, elefántcsont fehér szoknyája csak úgy lobog a színpadon. A háttérben fekete sziluettként megjelenített közönség is csupa elevenség, dinamizmus. Kevés színnel, a japán metszetekre emlékeztető síkszerű felületekkel dolgozott a festő.
A XIX. század végén Párizs a festők, a mulatók, a szórakoztatás európai központja volt. Aki csak tehette, ebbe a nagyvárosba érkezett szerencsét próbálni, nemcsak a francia vidékről, hanem más országokból is. Bécs és München után ez volt a korabeli fiatalság célállomása. Mindenfelé nyíltak a bárok, zenés kávéházak, éjszakai kabarék. A fejlődő kapitalizmus teret engedett a tehetségeknek, az ügyesen gazdálkodó bártulajdonosoknak, de a züllés útjára lépő, egyre lejjebb csúszó rétegeknek is. Párizs nevezetes negyede, a Montmartre ebben az időben vált híressé, sokan béreltek itt műtermet, többek között Degas, Van Gogh, Gauguin, Modigliani és még sokan mások.
Rendhagyó történelemóra a Nemzeti Múzeumban
Bár a Nemzeti Múzeumban megnyílt hatalmas kiállítás végigtallózása nem tartozik a könnyű szellemi örömök közé (noha rendkívül látványos és elegáns!), szívből reméljük, hogy a felnőtt látogatók mellett sok középiskolás is felkeresi majd ezt a gazdag gyűjteményt, amelynek létrejötte számos kül-és belföldi múzeum és magángyűjtő összefogásának köszönhető. S főként és elsősorban Pallos Lajos és Gödölle Mátyás aprólékos, ugyanakkor szellemes ötletekben gazdag kiállítás-rendezői munkájának. Mert bizony mondom, nem „kurátorok” ők, ahogyan sok sajtóközlemény titulálta őket, az angol „curator” szó rossz tükörfordítását alkalmazva rájuk. De ne dohogjunk, örüljünk annak, amit az egymásba nyíló, rendkívül impozáns termek sora kínál.
„Húszéves korom körül mélyen vallásos voltam és öreg, úgy éreztem, mindjárt meg fogok halni, a Diabellivariációk olyan volt számomra, mint egy végrendelet. Egyedül éltem, teljes magányban, olykor sétáltam egyet az erdőben, templomba jártam. És számomra ez van benne a késői Beethovenben, az utolsó kvartettekben, a Missa Solemnisben, a Diabelliben” – olvasom a kiragadott interjúrészletet Piotr Anderszewski Müpa-koncertjének műsorfüzetében. Hogy mennyire lett ön azonos a korai öregségéből állítólag kinőtt, ma már „lazább” lengyel-magyar zongoraművész, nem tudom. Trendin szétfútt, ezüstözően őszülő hajával, merev hobbitjárásával, elvarázsolt naivitásával olyan, mintha a Martin Freeman alakította Bilbó lépett volna a pódiumra. A Steinway mellől, egy támlás székből vezényli a Skót Kamarazenekart; Mozart A-dúr zongoraversenyét (K. 414.) és Schumann a-moll concertóját játssza.
Nyílj meg föld!
Fogadj be ég!
Törj meg föld!
Boríts be ég!
Égess meg,
földelj el,
Takarj el fényeddel!