Szavak vándorköszörűse

Mint mondta, a rendszerváltozást követően azért költözött Kolozsvárról Budapestre, mert az évi száz közönségtalálkozót nem bírta volna vállalni az utazás miatt. A magyartanárként végzett költő mindig örül, ha a „szavak vándorköszörűsének” nevezik, hiszen, sokunk közé elhozta-elhozza verseinek varázsát; vallomását hitről, hazáról, gyökereiről. Igaz, hogy tanárként soha nem állt katedrán, mégis egy nemzet tanítója lett.

Kányádi Sándor, aki 1960 és 1990 között a Napsugár című gyermeklapot szerkesztette, bejárta a világot, hiszen a határon túli magyarok sok helyre hívták- hívják; azt szerették volna, ha ízes mondataival begyógyítja a sajgó sebeket, és verseivel reményt és örömöt fakaszt hallgatóságában. Szerencsére ma is gyerekek, fiatalok, felnőttek faggathatják Sándor bácsit, akiről Nagy Gábor két évtizede megírta A költő, aki olvasni hív című tanulmányában: „Kányádi Sándor költészete az egyik legfőbb kapocs a mai magyar líra és a szélesebb, verset csak elvétve olvasó közönség között, s mindemellett a szakma (egy része) által is az egyik legnagyobb figyelemre méltatott életműről van szó.”

A Kossuth-, Herder-, Magyar Örökség- és még számos rangos díjjal kitüntetett költő nyaranta ma is visszatér szülőföldjére; hívja a háza, várják rokonai, barátai, könyvtárának ott hagyott része s a Hargita. A bölcsőringató, szépséges táj, ahonnan Isten kegyelméből Orbán Balázs, Kós Károly, Benedek Elek, Tamási Áron, Sütő András és Páskándi Géza nyomába szegődött, s külön ösvényt kitaposva építette életművét. Református lévén a hit „habarcsával” tette erősebbé, időt- és értékállóvá a gondolatot. Politizálni soha nem akart soraival, de a hatalom gyakran belemagyarázta verseibe a lázítást.


Amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, művelődési házak, könyvtárak, iskolák, irodalmi társaságok, egyesületek vagy polgármesteri hivatalok meghívására vállalja a találkozást az olvasóval vagy költőtársaival, akkor is beszél erről. S teszi mindezt mérhetetlen humorral és szeretettel. Kötetcímeivel játszadozva: nemcsak lapokra nyomott versei által figyelhettük, hogy Virágzik a cseresznyefa, s járhattunk közösen a fák hegyén, kereshettük a csipkebokrot az alkonyatban, leshettük a harmatot a csillagon, elemezhettünk felemás őszi verseket, s azután kutathattuk, vajon Meddig ér a rigófütty és Létezik-e fából vaskarika, hanem többször is személyesen részese lehettem annak a szókimondó, bölcs derűnek, amely lényéből árad. Az egymásra találás a Kalákával örök jegyességgé nemesedett, és a megzenésített versek révén valamennyi korosztályt megszólítva még inkább a lelkekbe fészkelődhetett mindaz, ami sorainak sajátja. Amiért olvasni s mondani kell Kányádi költeményeit.

A balatonszárszói, költészet napi József Attila megyei versmondó verseny zsűritagjaként hosszú évek óta tanúja lehetek annak, milyen verset választanak a felső tagozatos diákok. Mindig akad közöttük Kányádi-vers. Talán az Arany János kalapja a legkedveltebb. Volt olyan év, amikor hárman is felidézték, mit érzett a szerző, amikor a szalontai Arany János múzeumban járt, és azzal incselkedett: föl kellene próbálni e fejfedőt. Ma is látom magam előtt a gyerekeket, miközben arcukon kópés mosollyal mondják a vers záró strófáját: „Fölpróbáltam. Nyakamig ért. / Nagy volt, szörnyen nagy és örök. / Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: / No de sebaj, belenövök.”

A zeneiség, a játékosság, az életöröm sok Kányádi-vers sajátja. Azt sugallják: az élet szép, élni érdemes. Benedek Elek is harcba szállt meséiben a szépségért, az igazságért. Kányádi is ezt teszi, s nem véletlenül harcol azért, hogy határon innen és túl minél több helyen álljon egy-egy díszkút Elek apó emlékére.
Amikor nyolcvanötödik születésnapján szót váltottunk, azt mondta, nincs ideje a számvetésre; azt szeretné, ha „szolgálna” az egészsége, mert gyakran fáj a feje és zsibbad a dereka. Adja Isten, hogy a szavak vándorköszörűse még sokáig munkálkodjon közöttünk – gondolattal, szóval és tettekkel bátorítva, további kötetek sorával gazdagítva hűséges olvasóit.

Fotó: Csonka Béla