Tündérmesék márpedig nincsenek, győz meg minket újra és újra a szórakoztatóipar, tán épp azzal, hogy a szélsebesen felemelkedő legkisebb mesehős fabuláját émelyítő rózsaszínbe mártva adja el nekünk – mostanság éppen zenés tehetségkutatók formájában. A még júliusban bemutatott Szerelemre hangszerelve a felhők fölül, a Frank pedig békaperspektívából kérdez rá művészet és hírnév, ihlet és sebzettség viszonyára.
Hetek óta arról hallani, hogy megérkezett az évtized legszórakoztatóbb magyar filmje, az Utóélet, amelyet Karlovy Varyban egyszerűen „imádott” a közönség. Nem csoda, ha nagy reményekkel indultam el Zomborácz Virág első filmjének vetítésre. Ám az Utóélet számomra csalódást jelentett. Fekete komédiaként emlegetik, de inkább fekete pszichoszociodrámának kellene nevezni.
Találkozás a Kowalsky meg a Vega frontemberével
A próbateremnél találkozunk, épp koncertre indulnak. Még nem éden című, nemrég megjelent legújabb lemezük néhány hét alatt lett platina, vagyis több mint négyezer példány kelt el belőle. Forradalmat hirdetnek, mottójuk: „Változtasd meg magad, és megváltozik az egész világ!” Miközben beszélgetünk, arra gondolok: neki elhiszem, amit mond. Stílusa, megjelenése, minden szava és dala egyszerűen hiteles, és kész. Kowalsky Balázs Gyulát, avagy Kowát, a Kowalsky meg a Vega frontemberét keresésről, változásról, spiritualitásról és persze a szív forradalmáról kérdeztük.
Schreiber Gábor ásatási naplófejezeteiből
Megszakításokkal ugyan, de immár több mint száz éve folynak magyar ásatások Egyiptomban. 1909-ben megjelent Mahler Ede Ókori Egyiptom című munkája, amelyben a kiváló magyar orientalista nemzetközi színvonalon foglalta össze mindazt, amit a művelt világ akkor tudott e nagy civilizációról. Mahler követői, Dobrovits Aladár és Wessetzky Vilmos megalapozták a budapesti Szépművészeti Múzeum jelentős egyiptomi gyűjteményét. Régészek és egyiptológusok több kinti helyszínen gyakorolták mindazt, amit egyetemi hallgatóként Budapesten sajátítottak el. Schreiber Gábor, Kákosy László egykori tanítványa majd húsz éve jár vissza egy kiemelten fontos lelőhelyre, Théba hét dombjának egyikére. Az ELTE adjunktusával múltról és az aktuális kutatásokról beszélgettünk.
Pesti színházi élet a nagy háború idején
„Hogyisne adott volna a művész, a művészben lévő katona hálát Istennek a békevilág összeomlásáért, amellyel torkig, annyira torkig volt már! Háború! Megtisztulást, felszabadulást éreztünk és határtalan reménységet…” – írja Thomas Mann a Gondolatok a háborúról című művében 1914-ben. Hát igen – eleinte még így gondolkodott a nagy német író. 1916-ban azonban, amikor a világháború már a hátországban is éreztette hatását, változott a szemlélete. Az írók közül nemcsak ő volt ezzel így, kortársai közül az osztrák Stefan Zweig, vagy honfitársa, Sigmund Freud is lelkesedett a háborúért 1914 nyarán. Egy kis időnek el kellett telnie, amíg kiderült, mit is jelent a harctér, a mundérba és lövészárokba bújt ember nyomorúsága. Erich Maria Remarque ezt írja Nyugaton a helyzet változatlan című regényében: „Csak a kórház mutatja meg igazán, hogy mi a háború.”
Rendezvényözön az ökumené jegyében, belépőjegy nélkül
A 2007-es nemzetközi városmissziós rendezvénysorozatnak köszönheti létét az idén nyolcadik alkalommal megrendezendő Ars Sacra Fesztivál, amely a testvérmúzsák randevújával országszerte kínál szellemi-lelki-kulturális élményt mindazoknak, akik fogékonyak a szent művészetre. A szeptember 20. és 28. között zajló, rendkívül gazdag programsor ezúttal a Ti vagytok a világ világossága (Mt 5,14) mottót kapta, amely azt sugallja: az egyházat nemcsak a klérus alkotja, hanem a tenni kész világi hívő is, aki kiveszi részét a szervezésből, a rendezésből. A különböző művészeti ágak képviselői pedig Istentől kapott talentumaikkal összekötik a földet az éggel, hogy fényt vigyenek a sötétségbe, hogy apró szentjánosbogárként vagy fénycsóvaként hirdessék Krisztus örömhírét. Szüntelen istenhódolat ez, amely – XVI. Benedek pápa szava szerint – nem luxus, hanem prioritás.
Madách-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Amikor megláttam a Kékes televíziót a csipketerítős kisasztalon, amint éppen Major Tamás beszél a képernyőn, 1964-ben, mintha a régi szobánk egyik sarkát pillantottam volna meg. Nekünk is ilyen tévénk volt annak idején, fekete-fehér, kissé életlen képernyővel, de azért működött. „Kitárult a világ” – és tényleg. Híradó, játékfilmek, rajzfilmek, hétfőn adásszünet, fantasztikus dolog volt. Nem vagyok nosztalgiázós típus, inkább a jelen érdekel, mintsem a múlton merengjek, mégis ezek jutottak eszembe a minap a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Madách retro, A Tragédia színei 1964/2014 című kiállításon.
Bár már az ókorban fontosnak tartották a történelem ismeretét, az már nagy kérdés, hogy mire megy az emberiség a több ezer éve felhalmozott tudással. Cicero még optimista volt – a történelem számára az élet tanítója –, kortársunk, Sting viszont már arról énekelt, hogy a történelem nem tanít semmire. Vagy mi nem akarjuk meghallani a hangját.
De tegyük fel, hogy nyitottak vagyunk, és számunkra fontos, hogy a múlt eseményeit ismerjük. A fiatalabb nemzedék manapság már nem egy ideológia által átírt történelmet tanul, ám az idősebbek rákényszerülnek arra, hogy egykor szerzett ismereteinek – vagy legalább egy részüknek – utánajárjon és helyesbítse azokat. Vajon honnan tájékozódunk, ha az iskolapadot már kinőttük? Filmekből, regényekből vagy visszaemlékezésekből? Esetleg mindegyikből?