Kultúra

A holland aranykor festményei a Szépművészeti Múzeumban

Rembrandt képeinek többsége, portréi akár ma is készülhettek volna. Realizmusa, a megfestés minden mesterkéltség és cicoma nélküli egyszerűsége időtlenné teszi műveit. Modelljeinek pózmentes beállítása közvetlen, intim hangulatú. Kislány az ablakban című festményén szinte nem is látszanak az ecsetvonásai. Foltszerűen dolgozott, a formára koncentrált. Nyoma sincs a felesleges részletező naturalizmusnak, amely akkoriban, 1651-ben eléggé általános volt a reneszánsztól örökölt képzőművészetben. Rembrandt „modernsége” egyszerűen fantasztikus, korát megelőző festői látásmódja egyedülálló. Sokkal később, a XIX. század impresszionistáinál figyelhetünk meg hasonló festői látásmódot, mintha az ő képeik is felülállnának a tér és az idő dimenzióján. Persze közben változott a divat, e festményeken más ruhákat hordanak az emberek, másképp néznek ki a szobabútorok, és az utcákon szekerek helyett „automobilok” jelennek meg.

Hét éve költöztünk a fővárosból a Fejér megyei Ráckeresztúrra, édesapám szülőfalujába. Első utam a postára vezetett, mert minden településen, ahol megfordulunk, vásárolunk képeslapot, hogy kis Ági ne csak a szívében őrizze Magyarország községeit, városait. Szép gyűjteményét sajnos nem sikerült XXI. századi ráckeresztúri lappal gazdagítani, de nem adtuk fel. Az egyik legnépszerűbb internetes piactéren bukkantam az 1940-es években futott képeslapra, amelyet a Hangya Szövetkezet megbízásából Barasits (Budapest, Nagyatádi Szabó utca 46.) adott ki.

Elveszik, elviszik, miközben egy család küzd a létért, a holnapért, s kimondva-kimondatlanul: a boldogságért. S teszi mindezt szeretethiányos légkörben, egymás mellett, s nem együtt haladva, egymás véleményét, gondolatait nem megértve, az önző ént a figyelem központjába állítva. Mindegy, hogy a hajdani polgári lét emlékmorzsáiból szemezgető, leginkább már a halálba kívánt nagymama-e az illető, Karolin anyó (aki ennyi idősen sem képes kimondani: légy szíves, netán azt, hogy köszönöm), vagy a rendkívül karakán, az albérlőtől megértést és alkalmi mámort remélő, részeges urával élő asszony, Szapperné. A többnyire pongyolában járkáló, s vadállat férjétől elszenvedett hajdani bokatörését rendre felemlegető Nusi, aki látszólag ugyan elengedte már gyermekei kezét, mégis pórázon próbálja tartani idő előtt kiházasított, megesett lányát, Esztert, s a kiváló képességekkel megáldott, ám az egyetemről – hiába a jeles érettségi – helyhiány miatt elutasított Janikát. Igen ám, de már nem szoríthatja oly erősen a pórázt, csak akkor, ha az anyagi függőség kérdése tolakodik elő…

A hajdúszoboszlói Hotel Atlantisban tekinthetők meg november 28. és december 10. között a Ferenczy Noémi-díjas textilművész és neves tanáregyéniség, Madarász Kathy Margit alkotásai. Ez azonban nem egyszerűen tárlat, hanem egyszersmind újabb komoly szakmai elismerés is. Margit asszony – akit balladás szépségű munkái nyomán talán joggal nevezhetünk így – lett ugyanis ezúttal a Fekete Bori-díj második kitüntetettje. Ezt a díjat a 2012-ben létrehozott Fekete Borbála Alapítvány adja át, a Tiszántúl egyik legjelentősebb, 1992-ben, ötvenkilenc éves korában elhunyt művésztanárának emlékére s azok megerősítésére, akik e két hivatásban, az alkotásban és a tanításban, a tehetségek felfedezésében egyaránt jeleskednek.

A csillagos égbolt látványától megrészegült scifi írók már számtalanszor felvetették, hogy a Föld csak a bölcsőnk, nem az otthonunk. Előbb-utóbb mennünk kell innen. Vagy azért, mert szűk lesz nekünk, vagy azért, mert élhetetlenné válik. Christopher Nolan legújabb filmjében a mindent ellepő por és a penész terjedése arra kényszeríti az emberiséget, hogy korábbi nagyszabású céljait – köztük a szüntelen háborúskodást – feladva egyetlen tevékenységre összpontosítson: az élelem megtermelésére. A helyzet évről évre romlik, arra pedig, hogy más lakóhely után nézzünk, már nincs lehetőség. Az anyagi forrásokat felemészti a mindennapi betevő előteremtése.

Frontszínházak és fogolyprimadonnák

A „nagy háborúnak” már az első évétől, azaz 1914-től a színházak a hátországban élők szórakoztatására pár hónap elteltével, a gyors befejezés elmaradása okán már nem csak a győzelmet jövendölő alkalmi műveket adtak elő. Később – főként a kabarék műsorán – feltűntek azok a jelenetek, dalok is, melyek a veszteségekről, sebesültekről, fogságba esett katonákról szóltak. S a színészek nem pusztán a színpadról szólították meg a színházakat egyre nagyobb számban megtöltő polgárokat. Jászai Mari gyakran kereste fel a hadikórházakat versműsorával, míg Gombaszögi Frida, Péchy Blanka, Csillag Teréz, Lábass Juci és a művészvilág számos más kiválósága jótékony esteken szerepelt.

Eduardo Mendez az El Sistema módszeréről

Tocar y luchar – zenélni és dolgozni, ez a venezuelai El Sistema elnevezésű módszer egyik jelmondata. A tocar szó szerint érintést jelent, és a spanyol nyelv ezzel fejezi ki, ha valaki zenél, hangszeren játszik. A luchar küzdést, küzdelmet jelöl. José Antonio Abreu – az El Sistema alapító atyja – azt vallja, hogy a zene nemcsak az elitvilág monopóliuma, hanem mindenki számára lehetőség, amely türelmet és alázatot igényel, és amelyhez meg kell teremteni a szükséges feltételeket is: így válik a zenélés, a játék jó értelemben vett küzdelemmé, az ember és a társadalom egészét formáló cselekvéssé. Az El Sistema múltjáról, módszertanáról Eduardo Mendezzel, a Caracasi Ifjúsági Zenekar igazgatójával beszélgettünk.