Venezuelában a zene mindenkié

A hazai zeneoktatástól sem idegen, 1975 óta működő venezuelai példát a Zeneakadémián mutatta be zenésztársaival a Caracasi Ifjúsági Zenekar igazgatója, Eduardo Mendez. A módszer kidolgozója és megálmodója, Abreu mester is jelen volt ezen az alkalmon. A nálunk régóta alkalmazott kodályi koncepció és gyakorlat szintén arra irányul, hogy a zenetanulás ne kizárólag egy szűk réteg kiváltsága, hanem a társadalom minden korosztálya és rétege számára elérhető, a személyiség egészét formáló lehetőség legyen.

A venezuelai rendszerben a legjobban rászoruló családok gyerekei közül válogatják ki a leendő muzsikusokat, akik a lakóhelyüknek megfelelő közösségi zeneoktatási intézményben kezdik meg tanulmányaikat. A nemegyszer igen mély szegénységből, erőszakból kikerülő gyerekek az iskola után napi négyórányi csoportos zenei kurzuson vesznek részt. A módszer szerint dolgozó pedagógusok nem várják meg, míg hosszú évek szolfézsleckéi és hangszerismerete nyomán eljut odáig a kisdiák, hogy zenekarban is kipróbálhassa magát, hanem rögtön, az első alkalommal oktatnak hangszert, zeneelméletet, zenekari játékot, ezáltal támogató közeget és legfőképpen élményt is biztosítva. Ahogyan Florentino Mendoza – az El Sistema egyik alapítója fogalmaz – „merész recept, de hatékony”. A kezdő és a haladó zenészek együtt, csoportban tanulnak, így a kezdőknek minél hamarabb fel kell zárkózniuk a tudásban előttük járókhoz. Az élményközpontú zeneoktatásban a napi négyórás képzés része a skálázás, a szolfézs, a repertoárismeret, a hangszerek szerinti módszertan, a zenekari gondolkodás és nem utolsósorban az egymásra figyelés. Az első időszakban szerzett élmény meghatározó a későbbiekre nézve, ezért is van lehetőség arra, hogy a gyerekek a legelső alkalommal „kipróbálják magukat”, és átéljék, hogy „ha a társam meg tudja csinálni, miért ne tudnám én is?”.


Abreu mester így vall a kezdetekről: „Kiskorom óta tudom, hogy zenész akarok lenni. És Istennek hála sikerült – szüleimtől, tanáraimtól és a közösségtől megkaptam minden támogatást, hogy zenész lehessek. Egész életemben arról álmodtam, hogy minden venezuelai gyereknek ugyanolyan esélyei legyenek, mint nekem. Ebből a vágyból és a szívemből jött az ötlet, hogy ezt mély és az egész társadalmat érintő valósággá tegyem az országomban. Már a legelső próbától fogva láttam magam előtt a fényes jövőt: ötven kottatartót adományoztak nekünk, amit száz gyermek használhatott volna. Ehhez képest ezen az első alkalmon mindössze tizenegy diák fogadott – és felmerült bennem a kérdés: lezárjam a programot, vagy megsokszorozzam a gyerekek számát? Még azon az estén eldöntöttem, hogy vállalom a kihívást, és megígértem a tizenegy gyereknek, hogy zenekarunkat a világ egyik vezető együttesévé fogom tenni. Ma elmondhatjuk, hogy a latinamerikai művészet többé nem az elit monopóliuma, hanem a társadalom minden tagja számára elérhető forrás. Alapvetően egy zenekar vagy egy kórus sokkal több mint művészeti szervezet – a fegyelem és az egymásra figyelés intézménye. Erkölcsi, esztétikai és érzelmi szempontból is nagyon fontos a gyermekkorban való zenetanulás.”

Eduardo Mendezt, a Caracasi Ifjúsági Zenekar igazgatóját arról kérdeztük, ő hogyan került kapcsolatba a szervezettel: „Immár harminc éve, ötéves koromtól tagja vagyok a zenekarnak. Először hegedülni tanultam, majd haladtam előre, és így kerültem a legrangósabb, Simon Bolívar Szimfonikus Zenekarba. Zenei tanulmányaim mellett jogot és államigazgatást is végeztem, hogy részt tudjak venni az állami intézmények vezetésében. Mindezek alatt pedig végig számíthattam Abreu támogatására. A mi hivatásunk egy kicsit hasonlít az apostolok küldetéséhez: Abreu mester átadta a tudást, nekünk pedig az a feladatunk, hogy továbbvigyük, továbbadjuk, amit kaptunk.”

S ma hogyan kerülhet be valaki a Caracasi Ifjúsági Zenekarba? A gyerekek az ország különböző részein összesen háromszázötven közösségi zeneiskolában tanulnak, és játszanak zenekarban. Ezeket a helyi intézményeket, melyekben ma félmillió gyerek tanul, sejtnek hívják. Minden nagyobb városnak megvan a maga körzete. A Caracasi Ifjúsági Zenekar tagjait a fővárosi körzetből választják ki. A zenekaroknak az a küldetése, hogy bemutassák a sejtekben folyó munkát, szemléltessék, hogy milyen nagy dolog együtt, magas színvonalon zenélni. Abreu mesternek az volt az elképzelése, hogy a projekt segítségével megtanítja a diákokat hatékonyan kommunikálni és együttműködni. A zenei képzés során nemcsak a hangszerjátékot tanulják meg a diákok, hanem életmódot, világlátást, küzdeni tudást is magukba szívnak. Olyan értékekre tesznek szert, mint például a fegyelem, a közösségben való munka, az alázat, melyek aztán sokban hozzájárulnak az egészséges önbecsülésük kialakulásához. A zenekar tagjai olyan családokból érkeznek, ahol nagyon kevés lehetőség van a felemelkedésre, a mélyszegénységből való kikerülésre. És nemcsak a lehetőség kevés, hanem ebben a környezetben mindennapos az erőszak, a kábítószer, a gyerekpornográfia előfordulása. Azáltal, hogy a diákok iskola után mindennap négy órát töltenek a helyi közösségi zeneiskolában, eltávolodnak az otthoni problémáktól, nehézségektől.

Hazánkban a Szimfónia Alapítvány a monori cigánytelepen és tizenöt másik iskolában az abreui koncepciót igyekszik megvalósítani. Mendezt arról is megkérdeztük, hogy tud-e erről a kezdeményezésről. „Igen, hallottam róla. A módszer átvétele lehetséges, de nagyon körültekintőnek kell lenni. Elsősorban például meg kell őrizni az oktatás minőségét, és úgy alakítani, hogy a fiatalok számára örömet és ünnepet jelentsen a zenetanulás. Semmiképp se legyen kötelező, hanem élményszerű, aminek a megvalósításában az El Sistema bárkinek a rendelkezésére áll. Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy azért dolgozunk, hogy a többi ember hasznára lehessünk. Azt is el kell fogadnunk, hogy minden döntésünk, a legapróbb cselekedetünk is valamiféleképpen az összes többi emberre hat a világon. Már a kicsi gyereknek is tapasztalnia kell, hogy az a homokszem, amit hozzátesz a világhoz – a legtöbb, amit ő megtehet. Nekem is nagy örömet jelent, hogy tudom: munkámmal hozzájárulhatok ahhoz, hogy mindannyian boldogabb, jobb emberei lehessünk a társadalomnak.”

Fotó: Kissimon István