Közelkép

Könyvespolcra

A teológusok sokszor rámutatnak arra, hogy nem az az igazi kérdés, van-e Isten, hanem az, hogy milyen. A keresztény kinyilatkoztatás is azért térhet el más vallásoktól, mert Istenről egyedi módon beszél. Bár szeretnénk, ha mindenki számára egyértelmű lenne, mit mond a keresztény hit Istenről, a tapasztalat azt mutatja, hogy sok embernek hibás az istenképe. Anselm Grün, a Bencés Kiadónál megjelent, Megbékélés Istennel című könyve sérült istenképünk gyógyítását szeretné elősegíteni.

Vándornaplónak is címezhetném, de Babits önéletírásából ez a mondat motoszkál a fejemben: A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. De meddig terjed a lélek (hol „végződik”), s a tárgyak egyszer nem vesztik el mostani dimenziójukat?

A hegyi útbeágazónál a jókora andezitdarab három évtized után is őrzi festett jelek foltjait: gyermekeim kéznyomát, „kis indián” korukból. Évszázadok üzeneteit ismerték meg a „nagy könyvből”, s akkor nagyon fontosak lettek nekik. Múlnak az évtizedek, másféle egzotikum telepszik a növekvő lélekre, amely talán mégis megőrzi az eredet-tisztaságot. Erdők mélye rejti, kövek őstermészete, a játék varázslatos állandósága. Felnőtt lányom ezt mondja az ábrafoltos kőnél: „Hihetetlen, ennyi év után…” Idő már az ennyi? – kérdezem. Az andezitből ez a darab hány millió éve kerülhetett ide a vulkánműködés nyomán? A prousti idő csupán az emlékezésre koncentrálódik, a „regényhős” tudja, hogy nagymamája milyen süteménnyel kínálta, de mikor? Lányom sem emlékszik a rajzos nap dátumára. Próbálom kivenni: a szürke tónusú folt kör-e? Talán, és akkor szimbólum. Egy kör elég tágas akkor is, ha kicsi. A végtelen jele. A hegyek alatt a román kori szentélyfalon a Szentháromságé.

1Úton – nemzetközi zarándoklat a családokért

Mindig az első lépést a legnehezebb megtenni. A többi már jön magától, és lépésről lépésre haladunk a célunk felé. Sosem egyedül.

A zarándoklás nem pusztán séta vagy túra: lelki felüdülés, nyugalom, közösségi élmény, elmélyülés, folyamat. Egy láthatatlan szalag, amely összeköti az embereket.

Teremtésvédelem

„Mit tehetnék én? Csupán egy vagyok a hét és negyedmilliárd földlakó közül” – hangzik el gyakran azok szájából, akik nem akarnak, vagy azt hiszik, hogy nem tudnak tenni a teremtésvédelemért.

Velük ellentétben én azt vallom, hogy ha csak kicsinek látszó tettekkel is, de mindenki hozzájárulhat a teremtett világ állapotának védelméhez.

Három ház padlását nyitották egybe, hogy vasárnaponként összegyűlhessenek. Mivel a régi amszterdami házak keskenyek, még így is csak kevesebb mint kétszáz ember fért be. Az egykori rejtekhely a mi fogalmaink szerint, akik katedrálisokhoz és bazilikákhoz szoktunk, legfeljebb nagyobbacska kápolnának tűnik: díszítése szerény, és oltára, orgonája is jóval kisebb, mint amit mi „méltónak” tartanánk. Hiányérzetünk van. Talán mert megszoktuk, hogy a templomaink már méreteikkel, pompájukkal is ámulatra, áhítatra késztessenek.

Ahol most járunk: Árpád-kori település. Máma falu – nevét a mama szóból eredeztetik – a Szent István által a veszprémvölgyi apácáknak kiállított adománylevélben szerepel. Ennek a településnek volt egykoron a temploma – Szent László tiszteletére – az a rom, amely a mai római katolikus templom kertjében látható. Valamikor a tatárjárás után épült, a település a Rákóczi-szabadságharcig lakott volt. Akkor a lakosok a harcok elől bemenekültek a Bakonyba, a nagyharangot elásták a Balaton-parton, s többé nem tértek vissza. Valamikor aztán a keneseiek – így szól a fáma – kiásták a harangot, s ma állítólag ez szól az ő tornyukban. Szécsi Ferenc plébános fölveti a gondolatot, jó lenne visszakérni a sokat látott, sokféle történelmi időben megszólalt – vagy éppen elnémult – harangot. Talán egyszer megvalósul a terv: öntetnének egy hasonlót, s megállapodnának a cserében. „A mostani templomtorony nem bírná el a harangozást, legjobb helye lenne – mutat Ferenc atya a Mámának nevezett településrészre – odafönt a hegyen, ahol a Jézus Szíve-kilátót tervezem.”

Bár az újságok hírei arról számolnak be, hogy a magyarok közül egyre többen mennek nyaralni, úti céljuknak, érthető módon, elsősorban hazánk üdülőhelyeit, városait, folyóink és tavaink partját választják. Aki megteheti, ilyenkor a víz közelében hűsöl a kánikulában, aztán az enyhülő délutánban felkerekedik, és felkeresi a környék nevezetességeit. Nem kevesen azonban tengerpartra vágynak, s meg is tudják fizetni a drágább, külföldi utazást. A legtöbben Horvátországba indulnak, de sokan látogatnak el Olaszország északi tájaira is. Megpihennek a hűsítő víz partján, s megnézik a környező városok látnivalóit is.

A zarándokok, turisták közül többen felkeresik Itália távolabbi városait is, sőt Szicíliába is eljutnak, ám a „csizma sarkába”, Pugliába talán kevesebben vetődnek el. Pedig e tartomány is csodákkal, emlékekkel és gyönyörű tengerparttal rendelkezik. E vidék külön érdekessége, hogy itt található Olaszország legkeletibb csücske. Leucánál „ér össze” a két tenger is: keletről az Adria, nyugatról pedig a Jón-tenger. Már az ókorban jelentős pontja volt e terület az akkor ismert világnak. Homérosz történetében a görög-római mitológia hőse, Aeneas – a Karthágó partjainál elszenvedett hajótörése és Didó királynővel való kapcsolata után – a legenda szerint Leucánál ért partot. Van azonban a környéknek történelmi hitelességű hagyománya is: Szent Péter Palesztinából Rómába indulva itt lépett először Itália földjére. A település, Santa Maria di Leuca nevének utolsó tagja a görög „fehér” jelentésű szóra utal, jelezvén, hogy az ókori hajósok a tengeri út végén örömmel pillantották meg a parton a fehérre festett házakat. A Santa Maria előtag pedig Szent Pétertől származik, aki a városkát Szűz Máriáról nevezte el.

Matyikó Sebestyén József halálára

Azt hittem, újra együtt sétálhatunk kedvenc múzeumodban, a siófoki Kálmán-emlékházban, s büszkén mutatod majd, melyik a legújabb relikvia, de a hír megsemmisített: elsiettél közülünk. Illetve dehogy siettél, hiszen ezernyi terved volt még itt, a Balaton partján, amelynél kedvesebb táj nem létezett számodra. Éltél-haltál érte. Az innen indulókért, az itt élőkért, az itt megfordulókért – írókért, költőkért, művészekért. Nyughatatlan vágy űzött-hajtott, hogy a nagy elődök nyomában járva felfedd a Balaton kincseit, s hírül add mindazt, amit ismerni illik e vidék gazdagságáról, természeti és szellemi kincseiről.