Közelkép

Egy rendhagyó kiállításmegnyitó „Magyarország közepén”

Sajátos időutazás résztvevői lehettek azok a szerencsések, akik január 10-én ellátogattak a budapesti Párbeszéd Házában megrendezett, páratlan fotókiállítás megnyitójára. Történelmi barangolásra hívta őket Kóka Rozália, az est háziasszonya, Magyar Örökség-díjas népdalénekes, mesemondó, az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör megalapítója. Népe életének egyik reményteljesnek tűnő, de megpróbáltatásokba hajló fordulatát kísérhetjük végig a képek segítségével.

Szelíden fogalmazva, úgy hozta a történelem, hogy a székelyeknek időről időre el kellett hagyniuk azt a helyet, amelyet szülőföldjüknek, hazájuknak tekinthettek. Másképpen mondva nem jószántukból, hanem bizony kegyetlen erőszak hatására voltak kénytelenek útra kelni, vagy menekülni a megszokott, s talán idő múltával megszeretett otthonos környezetből a bizonytalan ismeretlenbe.

Beszélgetés Bíró László családreferens püspökkel

„Ha a magyar társadalom csupa ideális, boldog családból állna, akkor az ország maga lenne a boldogság szigete Európában” – írja legutóbbi körlevelében Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens püspöke, a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke. Az egyház mindig úgy tekintett a Szent Családra, mint a keresztény családok mintaképére. József, Mária és a gyermek Jézus közös életének példájáról és néhány időszerű problémáról kérdeztük a püspök atyát.

– Ön a Szent Családról írva megjegyzi, hogy arra a mieinkhez nagyon hasonló családként érdemes gondolnunk, amelynek bizonyára éppúgy megvoltak a maga nehézségei és aggodalmai, mint nekünk napjainkban. Hogyan tekint a Szent Család tagjaira? Életüknek mely mozzanatait ajánlja különösen a figyelmünkbe?

– A Családok VII. Világtalálkozójára felkészítő katekizmusban találkozhatunk a következő gondolattal. József álmában intést kap: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresni fogja a gyermeket, hogy megölje!” (Mt 2,13). József átlátja a helyzetet, dönt és cselekszik. Még aznap éjszaka elindul az övéivel Egyiptomba. Egy gyönyörű kifejezést használ itt a katekézis: ezzel vált főszereplőjévé saját életének. Ebben példakép lehet József. A mai családok sokszor csak sodródnak a hétköznapokban. Nem hoznak döntést, kezüket széttárva csupán ennyit mondanak: nekünk is alkalmazkodnunk kell a korhoz. Az embernek azonban egyszer határoznia kell ahhoz, hogy saját életének főszereplőjévé lehessen. Szintén a katekizmus teszi fel azt a kérdést, hogy mi a Szent Család misztériuma. És a János-evangélium szavaival válaszol is: „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12). A világ nem fogadta be, de Mária és József befogadták őt.

Országjáró

Közösségteremtés Győrben

A megoldás a közösségben van – ez a falfirka évek óta olvasható Budapesten, a IX. kerület egyik házfalán. Nem minden graffiti szól a társadalomhoz, ez az egy azonban imperatívuszként hat a főváros arctalanságában. De nemcsak a fővárosban érezheti magát az ember magányosnak. Szinte már közhelynek számít, hogy atomizált világunkban nehéz találkozni. S nem azért, mert ne lenne kivel, hanem, mert nincs hol. Ezt a gondot a győriek is ismerik. Egy kezdeményezésnek köszönhetően azonban született valami, amiből mások is erőt meríthetnek. A városban működő Klastrom klub vezetőjével, Székelyné Szénássy Judittal beszélgettünk a közösségteremtés fontos feladatáról.

Egy palóc szentember emlékére

Trizna Lajos december 30-án távozott a földi térről. Fiatalabb váci gimnáziumi diáktársa, Beer Miklós püspök temette. A csörögi templom kriptájában nyugszik. Búcsújáró, remeteélete volt, a Szent Szűz szolgálatában. Elvégezte a teológiát, de a szentelést nem vállalta. Családja Miksiből (Losonc közeléből) költözött Nógrád megyébe. Berkenyén, majd Balassagyarmaton teltek éveik – a kitelepítés után.

Trizna Lajos „arany kincse” az emberi természet megörökölt vallásos tudata, érzése, amely minden döntését, véleményét, egész gondolkodását átjárta. Szentember volt, ahogyan Bálint Sándor nevezte azokat, akikben „több kézség, hagyomány egyesül”. A teológia után gyógyszerészasszisztensként, majd drogista mesterként ténykedett Balassagyarmaton, végül a szaléziaknál lett portás és ügyintéző.

Könyvespolcra

Bűn és bűncselekmény. „E két elv társadalomban való aktív jelenléte elengedhetetlen az emberi közösség működésének fenntartásához” – írja Szuromi Szabolcs Anzelm, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek legújabb könyvének előszavában. A Szent István Társulat kiadásában megjelent kötetben a bűn (peccatum) és a bűncselekmény (delictum) közötti viszonyrendszer feltárásánál nem csupán arra tér ki a szerző, hogy miben különböznek egymástól e fogalmak, hanem arra is, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással.

Az Olvasó írja

Marchut Réka és Grósz András történészek örömmel olvasták lapunk megemlékező sorait a sváb kitelepítés emléknapja alkalmából (Elhurcolások százada, Új Ember, 2013. január 13-ai lapszám), és felhívták a figyelmet Rosdy Pál cikkének néhány pontatlanságára, tévedésére. Terjedelmes levelükből a legfontosabb részeket idézzük:

„A potsdami értekezletet (1945. július 17– augusztus 2.) megelőzően már konkrét lépések történtek Magyarországon. 1944. november 28-án Pécsett, a Kisgazdapárt politikai nagygyűlésén Nagy Ferenc elsőként vetette fel a németek kitelepítésének kérdését, amely azonban csak 1945 tavaszán – a német csapatoknak az országból való kiszorítása után – került előtérbe.”

Vörösiszap. 2011. október 4-e óta országszerte mindenkinek mond valamit a szó. És mindenki számára ugyanazt jelenti. Számomra nem. Hónapokig napról napra szerveztem az önkénteseket és az adományokat, pakoltam a szállítmányt, osztottam a csomagokat Devecserben. Még most is gyakran megfordulok ott. Nem a szó hallatán jut eszembe bármi is, hanem emlékképek sokasága pereg le előttem mindennap. Nem tudom felejteni a rémült arcokat, a szerencsétlenül jártakat, akik élelmet, takarót kértek, a vállamon síró nénit, a kidőlt kerítést és a házakból a konténerekbe kidobált, vörösre festett tárgyakat.

Világ-nézet katolikus szemmel

„Senkit sem lőttek meg, senkit sem kínoztak meg a rendőrök.” (Heller Ágnes) Nem tudom, hol volt Heller Ágnes 2006. október 23-án délután és este. De abban biztos vagyok, nem ott, ahol én. Jómagam ugyanis életem utolsó politikai rendezvényhez kapcsolható nemzeti ünnepségén álltam honfitársaimmal az Astoria és a Deák tér között. Orbán Viktor beszélt, de Isten látja lelkem, öt év távlatából már nem emlékszem miről. Helyre ünnepi beszéd volt, értelmes magyar mondatokkal és gondolatokkal. Semmi lárifári, semmi böszmeség. Ennyi bizonyos. De ami a beszédet követte, arra öt év távlatából is tisztán emlékszem. Elindult a tömeg. Békésen, ki-ki a maga útján hazafelé. Vagyis elindult volna, amikor éktelen zajt hallottunk.