A társadalomban való jelenlétük szempontjából is példaképünk lehet a Szent Család. Életüket meghatározta a munka és az ünnep ritmusa, nyitottan éltek a világra és Istenre egyaránt.
Egy gyerek akkor engedelmeskedik, ha van kinek, ha figyelnek rá, foglalkoznak vele. Jézus engedelmeskedett a szüleinek, s ez azt is mutatja, hogy egymást elfogadó, szerető közösség volt a Szent Család.
– Az ifjú házasok sok esetben szinte menekülnek a szülőktől, hogy önálló életet kezdhessenek. Hogyan kellene gondolkodnunk a nemzedékek viszonyáról, egymás mellett élésének zavarairól, egymástól való eltávolodásáról?
– A Szentírás nem sokat beszél a Szent Család felmenőiről, de a hagyomány annál többet foglalkozott velük. Nagyon fontosnak tartom a nemzedékek összetartását. Otthonaink ma a szülőkből és a gyerekekből álló, úgynevezett nukleáris család elhelyezésére alkalmasak, ennek ellenére meg kellene teremteni a nagycsaládi együttműködést. A családok világtalálkozóján olyan kongresszust is tartottak, amelyen együtt lehettek a házaspárokkal a nagyszülők és a fiatalok is. Az idősebb nemzedék rengeteg kincset őriz. Ők adják tovább a vallási, nemzeti és családi hagyományokat, az előző generációktól örökölt értékeket. Ugyanakkor a mindennapi élet során is nagy szükség van rájuk. Lelkivezetőként gyakran találkozom azzal a problémával, hogy a fiatal házaspár két tagja szinte soha nem tud kettesben maradni, mert mindig ott vannak a gyerekek. Óriási feladatot jelent számukra, hogy a házasságuk ne fusson zátonyra amiatt, hogy nem jut idejük egymásra. Fontosnak tartom, hogy a nagymamák és nagypapák újra felismerjék hivatásukat. Ismerek olyan nagyszülőket, akik azzal a feltétellel vállalják át az unokáikat, ha a felszabaduló időt a fiatalok nem munkára fordítják, hanem egymásra.
– Körlevelében Ön is utal arra, milyen lényeges a mélyebb spirituális együttlét, amelyre gyakran nem marad idő…
– Lehet egymással élni, vagy egymásért élni, vagy egymásban élni. Sokszor hallom a házaspároktól, milyen jó úgy ébredni, hogy a kezem ott nyugszik a másikon. Szép ez, de nem elég. A farakásban a hasított fák is egymás mellett fekszenek, de nincs köztük kapcsolat. Ez a tárgyak létezési módja. Gyakran előfordul az is, hogy a pár egyik fele arról panaszkodik: mindent megtesz a másikért, de neki ez mégsem elég. Az egymásért létezés azzal a veszéllyel fenyeget, hogy közben elillan a házasság, a két ember idegenné válik egymás számára. Élnek egymásért, de nincsenek együtt, egymással. Szükség van a lelki-szellemi együttlétre is. Az önkiüresítés, ez a bibliai kifejezés jól illik ide. A másik személye olyan mértékben lesz jelen bennem, amilyen mértékben én kitárulkozom felé. Sokszor ez a kitárulkozás és kiüresedés hiányzik a házasságokból. A lényeg vész el, ha csak a napi rutin megbeszélésére jut idő. A testi egyesülésnek is csak akkor van tartalma, akkor van mit kifejeznie, ha a házastársak lelki-szellemi értelemben is egymásban vannak.
– Ön a Szent Család tisztes szegénységére és Jézus vagyontalanságára is felhívja a figyelmet. A szülők ma gyakran érzik úgy, hogy minden lehetőt meg kell adniuk gyermekeiknek. Mi lehet az anyagiakkal kapcsolatban a helyes hozzáállás?
– A világtalálkozó egyik előadója úgy fogalmazott, hogy rossz dolog a szegénység, de evangéliumi tanács is. Van olyan szegénység, amely ellen küzdeni kell, hiszen ahol nincs munka, ott nem lesz ünnep sem. De mindenki, aki szeret, lemond valamiről, meghal önmagának. Az egészséges szegénység segítheti a szerető lelkület kialakulását. Sokszor emelem fel a szavam a tévhit ellen, hogy a gyereknek mindent meg kell adni. Annak a gyereknek, aki mindent megkap, lesz élménye arról, hogy milyen jó kapni, de nem tapasztalja meg, hogy milyen jó adni. A jóléti társadalom fogyasztói mentalitása is egyfajta szegénység. A Szent Család átlátható élete arra mutat példát, hogy e kétféle szegénység egyike sem jó. A szegény gazdagok világát sem akarjuk élni, meg a gazdag szegényekét sem.
– Nemrég megjelent egy könyv Paul Zulehner pasztorálteológus tollából A gyermek a család szíve címmel. Ma mintha egyszerre lenne jelen a társadalomban a gyerekkultusz és a „minél kevesebb gyerek, annál jobb” szemléletmód. Hogyan gondolkodhatunk egészségesen erről a kérdésről?
– Hányszor hallja az ember a szerelmesektől, hogy úgy szeretnék már viszontlátni önmagukat a gyermekükben! Milyen mélységes vágy él egy egészséges, te-központú szerelemben a gyermek után! Sajnos nemigen szoktunk arról beszélni, hogy a megfogant életre mondott igen nem más, mint a házasságban egymásra kimondott igen kiterjesztése. Az életre mondott nemek is összefüggésben vannak az egymásra mondott nemekkel. Milyen kedves, amikor az apa és az anya felosztják egymás között, hogy a gyermeknek melyik része melyikükre hasonlít! Ezek a házasság lényegét érintő jelenetek. Egy, VI. Pál pápa Humanae vitae enciklikájához írt kommentár mondja nagyon szépen, hogy a katolikus családban is létezik a családtervezés, csak ne kényelmi szempontok alapján dőljön el, hány gyermeket szeretnénk. Annyit vállaljunk, amennyit képesek vagyunk felnevelni.
– Nem is olyan régen az Alkotmánybíróság elutasította a családvédelmi törvény meghatározását, mely így fogalmaz: „A család a természetes személyek érzelmi és gazdasági közösségét megvalósító olyan kapcsolatrendszer, melynek alapja egy férfi és egy nő házassága, vagy egyenes ági rokoni kapcsolat, vagy a családba fogadó gyámság.” Véleménye szerint milyen hatással járhat egy ilyen döntés?
– Beláthatatlan következményei lehetnek. Olyan büszkék voltunk a családvédelmi és életvédelmi törvényeinkre! Az egyik konferencián Carlo Casini európai parlamenti képviselő úgy jellemezte a magyar törvénykezést, hogy villanyfény Európa sötét éjszakájában. A nagyszombati európai családkongresszus egyik résztvevője úgy fogalmazott felszólalásában: az Európai Unió legnagyobb problémája, hogy nem definiálja a család fogalmát. Innentől kezdve aztán bármi megtörténhet. Ha a meghatározásból kivesszük a házasság lényegét, akkor bármi megtehető vele. Ez számomra a legelszomorítóbb. A pozitív törvénykezés egykor megfosztotta a családot szakralitásától, később a felbonthatatlanságától, majd attól is, amit a természet diktál, vagyis, hogy egy férfi és egy nő kapcsolatán alapul. S ez a folyamat itt nem áll meg. Én azt a véleményt tartom elfogadhatónak, amely abból indul ki, hogy a különböző állapotok különböző jogkövetkezményeket vonnak maguk után.
– A már említett Carlo Casini néppárti képviselő kezdeményezésére megindult egy aláírásgyűjtés, amely az embriókkal végzett kísérletek finanszírozásának leállítását célozza. Az Európai Unió Legfelsőbb Bíróságának egyik határozata szerint nem lehet szabadalmaztatni olyan találmányt, amelyhez emberi embrióból származó őssejtet használtak fel. A kísérleteket mégsem tiltották be. Az abortuszkérdést pedig az Európai Unió nemzeti hatáskörbe utalja. Ön szerint mi rejlik az ellentmondások mögött?
– Az Európai Unió elméletben valóban azt mondja, hogy minden nemzetállamnak magának kell meghoznia ezeket a döntéseket, ám közben statisztikát vezet arról, hogy melyik állam hogyan viselkedik. Ezt aztán nyomásgyakorlásra is fel kívánja használni. Iránymutatást adnak, ami nem kötelező érvényű, de azért mindent ehhez mérnek majd.
Hadd idézzem XVI. Benedek pápának a béke világnapjára írt üzenetét, amely nagyon jól összefoglalja a lényeget: „Az élet mindenfajta megsértése, annak kezdetétől fogva, mindenféleképpen helyrehozhatatlan károkat okoz a fejlődésben, a békében, a környezetben. Az sem igazságos, ha alattomos módon hamis döntéseket és jogokat foglalnak jogszabályba, amelyek az emberi személyre vonatkozó, leszűkítő és relativizáló látásmódon alapulnak, ügyesen alkalmazva kétértelmű kifejezéseket, hogy úgymond jogot adjanak az abortuszra, az eutanáziára, az élethez való alapvető jogot fenyegetve. A házasság természetes szerkezetét, egy férfi és egy nő kapcsolatát is el kell ismerni és előnyben kell részesíteni azokkal a törekvésekkel szemben, hogy ezt jogilag egyenlővé tegyék gyökeresen más párkapcsolati formákkal. Valójában ezek az irányzatok kárt okoznak a házasság intézményének, hozzájárulnak elbizonytalanodásához, elhomályosítják különleges jellegét és pótolhatatlan társadalmi értékét. Ezek az alapelvek nem hitigazságok és nem a vallásszabadság jogának következményei csupán. Ezek az elvek az ember természetébe vannak beleírva, értelmünk révén felismerhetők, és így közösek az egész emberiség számára.”
Raniero Cantalamessa, a Vatikáni Ház szónoka mondta valamikor, hogy az ősegyház egy olyan társadalomban élt, melyben a törvények nem kedveztek a családnak. A korai keresztény közösség azonban kovászként hatott ebben a világban, s hatására a törvények egyre inkább családbaráttá és házasságbaráttá váltak. Nekünk ma ugyanez a feladatunk.
