„Az ítélőerő kritikája”

 

Lovas rendőrök vágtattak mögöttünk. Ki merre látott, arra ugrott félre, lövéseket hallottunk. És akkor már valaki kiáltott a tömegben: gumilövedékkel lőnek ránk! Egy kapun sikerült bejutnom sokadmagammal egy házba. És innentől kezdve fogalmunk sem volt, mi történik kint. Csak kiabálást, zajt hallottunk. Fölöttünk hosszú ideig helikopter keringett. Ránk sötétedett. Idősek, fiatalok ott álltunk összezsúfolva. Szinte senki nem beszélt, csak a végtelen szomorúságra emlékszem, ami körüllengett mindenkit.

Este hét óra is elmúlt talán, amikor egyedül kimerészkedtem, és az üres utcán szaladtam a Deák térig. Féltem. Akkor ott már némaság volt mindenütt. Nem vagyok egy forradalmár típus. Egyet tudtam, semmiképpen nem kívánok történelemkönyvek lapjain szerepelni, sem mint mártír, sem mint balek. És nemcsak azért, mert a diákok diákszokás szerint szemüveget és szakállt rajzolnának a fényképemre. A Ferenciek teréhez közel érve azonban már nem volt csend. De ez a síri némaságnál is rosszabb volt. Kiabálás hallatszott, és óriási, szemmaró füst szállt mindenütt. Addig nem tudtam, mi az a könnygázbomba. Az ember mindig tanul valamit, ha akarja, ha nem. Nehezen, de épségben kerültem haza.

Én nem láttam sebesülteket. Én nem láttam vérző embereket, én nem láttam kilőtt szemű arcokat. És a hajam szála sem görbült, de itt-ott azért megőszült azon az estén. Láttam, amit láttam, és nem láttam, amit nem láttam. De az Európai Parlament előtt soha nem merném kijelenteni, hogy nem történt azon az estén véres esemény. Ahogyan azt sem, hogy a rendőrség vétlen volt. De azt sem, hogy az egyébként igen békés tömegben ne lett volna valahol csőcselékként viselkedő csoport. Azon az estén sok minden megtörténhetett. Főként akkor, ha merünk hinni egyes szemtanúknak, és az akkor készült fotóknak, videofelvételeknek. De talán még ezt sem kell tennünk. Elegendő lenne az is, ha mielőtt egy témában nyilatkozunk, nem feledkeznénk meg arról (pláne, ha az Európai Parlament előtt tesszük, pláne, ha filozófusként), hogy mit jelent a tiszta ész és főként az ítélőerő kritikája. De most elsősorban nem úgy, ahogy a nagy német filozófus, Immanuel Kant értette.