Közelkép

A nevelőszülői hivatás: lehetőség és kihívás

Várandós – szoktuk mondani szép szavunkkal a kismamákra. Ám korántsem várnak mindenkit a szüleik. De bármilyen okból mondanak le egy gyermekről, neki is joga van ahhoz, hogy szerető családban nőjön fel. A nevelőszülői hivatás és a nagycsalád kapcsolatáról, a sérült gyermekek befogadásáról beszélgettünk Zainkóné Németh Etelkával, a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat munkatársával – aki maga is nevelőszülő –, valamint Székely Hajnalkával, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE) elnökével.

– Ön miért választotta ezt a nehéz hivatást?

Zainkóné Németh Etelka: Védőnőként határoztam el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Helyettes szülőként kezdtem, most már a tizennegyedik gyermeket neveljük. Mindig kerestem a kihívásokat, ezért is vállaltam ezt a huszonnégy órás szolgálatot. Az első gyermekeket még örökbe fogadtuk, családunk – négy saját gyermekem is van – akkor még nem állt készen arra, hogy egyszer majd elengedjük, akiket befogadtunk.

Jó látni a gyerekek fejlődését, és megélni azt, hogy olyan emberek lesznek, akikre büszke lehetek. Ezért is végzem nagyon szívesen ezt a feladatot.

Országjáró

Miskolci Exarchátus
Egy nagy múltú kegyhely pezsgő élete

Sajópálfala bájos falucska Miskolctól tizenkét kilométerre. Múlt ősszel lelkigyakorlatos és zarándokház nyílt meg a településen. Programjairól Polgári László parókust kérdeztük.

– Az Új Ember munkatársainak máriapócsi lelkigyakorlatán tapasztaltuk, mennyire jó kedélyűek-humorúak és közvetlenek a görögkatolikus papok. Ön szerint miben rejlik a „görög plusz” titka?

– A fiatalosságunk, temperamentumosságunk nagyrészt abból az egyszerű tényből fakad, hogy sok közöttünk a fiatal pap. Ők a családjuk révén sok szálon kötődnek más családokhoz és a fiatalokhoz. Ez karbantartja az embert. Római paptestvéreink jelentős része annyira leterhelt, hogy hittant már nincs ideje oktatni, míg nálunk minden lelkész hitoktató is. Szeretünk együtt lenni, és tudatosan is törekszünk a közösségépítésre. Máriapócson annak idején én voltam a zarándokház építtetője, és Sajópálfalán az elmúlt egy-két évben újra egy lelkiségi központ születése körül bábáskodhattam. Pályázati forrásból, az egyházi általános iskola épületét újabb szinttel bővítve alakítottuk ki, és tavaly ősszel nyitottuk meg.

Világ-nézet katolikus szemmel

Öngyilkosság hozta meg a győzelmet – ezzel a rendíthetetlenül derűlátó címmel hívta fel a figyelmet a közszolgálati televízió reggeli műsorának szerkesztője a minap a soron következő beszélgetésre, melyre az adott alkalmat, hogy az MTI egyik külsős fotósa, Lakatos Péter nyerte meg idén a World Press Photo első díját hírkép kategóriában. A fénykép címe: Pokoli zuhanás. Egy férfit látunk rajta, aki, miután felgyújtotta magát, a mélybe ugrott a budapesti Szabadság híd sokszorosan halálos emlékű turulmadaráról.

Sokkoló kép. Évről évre jó néhány ilyesféle mutatványt tüntetnek ki a legrangosabbnak számító nemzetközi médiafotós megmérettetésen. Szétroncsolt vagy megcsonkított emberi testek, katasztrófák kétségbeesett sérültjei, halálos áldozatok, gyászukban üvöltő nők és férfiak, megalázott vagy az éhen pusztulás küszöbén fetrengő gyermekek látványát rögzítik e fotók. S mi nézzük őket. Mert mutatják? Vagy azért mutatják, mert nézzük? Mi is ez? Tájékoztatás? Felvilágosítás?

Világ-nézet katolikus szemmel

Bocsánatot kérni nem könnyű dolog. Sokszor a keresztény embernek sem. És minél nagyobb a vétek, annál nehezebb a bocsánatkérés és a megbocsátás is.
Családban, barátok, közvetlen ismerősök között, ha nem is könnyebb, de „technikailag” talán mégis kivitelezhetőbb, mint a nemzetek esetében. Mert nép és nép között is van, volt és lenne még most is mit kiengesztelni. Akár utólag is.

Teremtésvédelem

A kevésbé fiatalok emlékezhetnek még, hogy évtizedekkel ezelőtt a cementgyárak (Vác, Bélapátfalva, Beremend), hőerőművek, vegyi üzemek környékén szürke por lepett mindent, s gyakran orrfacsaró bűz is terjengett. Mára a helyzet sokat javult, az ipari légszennyezést sikerült jelentősen visszaszorítani. A gépjárművek száma azonban időközben lényegesen megemelkedett, így napjainkban a közlekedésből származó szennyezőanyagok a meghatározók, különösen a forgalmas utak mentén.

„Isten szeretete kiáradt szívünkbe…”

Nyolcadik kerületi plébániánkon november derekán közel ötven jelentkezővel indítottuk el Alpha-kurzusunkat. A vasárnap kora délutáni missziós találkozások során lassan megszilárdult a két női beszélgetőcsoport résztvevőinek köre, ugyanúgy, ahogyan a kamaszoké is. A férfiak társasága pedig szinte megállíthatatlan növekedésnek indult. Úgy látszik, van annak valami sajátos íze, ha nehézléptű férfiak végre nekiülnek, hogy megbeszéljék egymás között az evangéliumot…

Keretszámok, normatívák, összehasonlító statisztikák szegélyezik az életünket, amelyek arról tájékoztatnak, hány százalékkal nő az idén a gazdaság, lesznek-e új munkahelyek, romlik-e a nyugdíjak vásárlóértéke, mennyi marad a zsebben az adóbevallás után.

Mindez cseppet sem új számunkra, hiszen ebben cseperedtünk fel, mai kifejezéssel élve: így szocializálódtunk, a szónak abban az értelmében is, hogy a mögöttünk hagyott rendszerben pártkongresszusok döntöttek arról, mennyi szénre, acélra, új lakásra, és még ki tudja, mi mindenre lenne szükség egy-egy három- vagy ötéves terv alatt. Sokan hitték, hogy ha az előirányzatok maradéktalanul teljesülnek, boldog jövő köszönt majd ránk.

Az életet védelmezni Európában a fogantatástól kezdve – ezt a gondolatot tűzte zászlajára az Egy közülünk (One of Us) elnevezésű európai polgári kezdeményezés, amelyet az olasz életvédő mozgalom hívott létre, és amely az Európai Unió huszonhét országában talált követőkre. A cél, hogy novemberig több mint egymillió európai polgár aláírását összegyűjtve ösztönözzék az Európai Unió törvénykezését a születendő élet védelmére.