Családban a legjobb

 

Miért lényeges kérdés a Nagycsaládosok Országos Egyesülete számára a nevelőszülői hivatás népszerűsítése?

Székely Hajnalka: Ahogyan azt az alapszabályunk is rögzíti, fontos számunkra az életvédelem. Nem mindegy, hogy a család feladatát hogyan határozzuk meg. Ne feledjük, hogy a jövőnkről van szó! A gyermeknek minél jobb és biztonságosabb körülmények között kell nevelkednie. Ha valahol valamilyen krízishelyzet miatt nem tudnak gondoskodni róla, akkor a befogadó család jelentheti számára a legmegfelelőbb megoldást.

A gyermeknek elemi lelki szükséglete, hogy családban éljen. Alapvető joga volna, hogy ne intézményes rendszerben nőjön fel. Ahhoz, hogy egészséges felnőtté váljon, szüksége van a szülői szeretetre, a személyes odafigyelésre. A NOE tagjai között is többen nevelőszülők. Önkéntes jogászainkkal, tanácsadással segítjük őket, ha szükséges, és bármilyen kérdésben fel tudunk lépni közvetítőként.


 

Ön a Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál huszonnyolc órás döntés-előkészítő tréninget is vezet. Tanulható a nevelőszülői hivatás?

Z. N. E.: Mindenki volt gyerek, és a legtöbbünknek családi és munkahelyi élményei is vannak. Személyiségéből adódóan is számos olyan tulajdonságot hozhat magával az ember, amelynek jó hasznát veheti nevelőszülőként. Ilyen lehet például a türelemre, a munkára, a szeretet ajándékozására és befogadására való képesség. Mindehhez persze nagyon fontos az alázat.

Az örökbefogadáshoz és a nevelőszülői feladatok ellátásához szigorú feltételeknek kell megfelelni, amelyeket a gyermekek érdekében alakítottak ki. Erre a hivatásra nagyon alaposan fel kell készülni. Sok nevelőszülőre van szükség, de mindig meg kell vizsgálni, hova fog kerülni a gyermek. A hozzánk jelentkezők egy része a nem megfelelő körülmények miatt már az első szűrőnél kiesik. Azt is be kell látni, hogy nem mindenkinek való a nevelőszülői hivatás.

Mi kerül szóba egy ilyen képzésen?

Z. N. E.: Az örökbefogadott gyermek jogi értelemben véve is olyan, mint a saját. Akikről pedig nem mondtak le a szüleik, csak valamilyen oknál fogva nem tudják nevelni őket, azok pedig hosszú távú nevelőszülői gondoskodásba kerülnek. Őket nem lehet örökbe fogadni. Az elsődleges cél mindig az, hogy visszasegítsük a gyermeket az eredeti családjába. Bár erre elég ritkán kerül sor, nekünk mégis az a feladatunk, hogy megteremtsük ennek az esélyét. Mivel a gyermek adott esetben kikerülhet a befogadó családból, ezért az elengedésre is fel kell készítenünk a nevelőszülőket.

A korai kötődés kialakításának fontosságára is felhívjuk a figyelmet. A gondozásba adott gyerekek közül sokan veszteséget élnek át, úgy érzik, elhagyták őket, nem kellettek senkinek. Nemritkán kisebb-nagyobb lelki sérülést is hordoznak. A nevelőszülőnek meg kell tanulnia, honnan veheti észre, hol áll a gyermek az őt ért traumák feldolgozásának folyamatában, hogyan kell értelmeznie a tüneteit. Amelyik gyerek agresszív viselkedéssel fejezi ki a lelkiállapotát, azt könnyebb kezelni, ám aki azért csöndes, mert hárításban van, azt bizony nehéz észrevenni. Meg kell tudni tanítani a gyermeket arra, hogy bízhat a világban, függetlenül attól, milyen volt a korábbi élete. A legtöbb gyerek nehéz sorsú családból kerül ki, vagy sokáig élt nevelőotthonban.

Arról is beszélünk a leendő nevelőszülőkkel, hogyan alakítsanak ki kapcsolatot a vér szerinti szülőkkel. Nem szabad elutasítani azt a közeget, ahonnan a befogadott gyermek jött.

Hogyan tudnák segíteni a nevelőszülőket a döntéshozók?

Z. N. E.: A hagyományos értelemben vett nevelőszülőket – akik nevelt gyermekenként egy meghatározott összeget kapnak – segítheti, ha foglalkoztatási státuszba kerülnek. Így azok, akiknek nincs munkaviszonyuk, társadalombiztosítás és nyugdíj szempontjából rendezett helyzetbe kerülhetnek. Ám ha a hagyományos és a hivatásos nevelőszülők teljesen egyforma megítélés alá kerülnek, akkor az utóbbiak jövője válhat bizonytalanná – elsősorban anyagi szempontból –, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a gyermekenként kapott pénz végül kevesebb lesz, mint a jelenlegi fizetésük.

SZ. H.: Csak az lehet nevelőszülő, aki megfelelő körülmények között él. Ám ahol sok a gyermek, ott minden hamarabb tönkremegy. Van, ahol naponta háromszor megy a mosógép, és olyan család is akad, ahol egy mosógép nem is elég. Anyagi téren minden segítségre nagy szükség van. Az is fontos, hogy felgyorsuljon az adminisztráció folyamata. Ennek érdekében lerövidítették a gondolkodási időt, így ma egy újszülött esetében három hónap után már nem lehet azt mondani, hogy mégsem adom gondozásba.

Az örökbefogadási gyes is nagy segítséget jelenthet a befogadó szülők számára. Ha a gyermek három- és hatéves kora között kerül a családhoz, akkor a szülő fél évig olyan juttatást kaphat, amely némi anyagi biztonságot nyújt számára. Ezalatt alkalma nyílik arra, hogy otthon maradjon, nem kell a megélhetésről más módon gondoskodnia, így a befogadott gyermekkel jobban összeszokhatnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy vidéken a nevelőszülői hivatás megélhetési – de nem meggazdagodási – lehetőséget is jelent.

A nagycsaládosok szívesebben fogadnak be gyermeket?

Sz. H.: Bár statisztikát nem vezetünk, az a meglátásom, hogy igen. Minél több a gyermeknevelés terén a saját tapasztalat, annál könnyebb egy ilyen feladatra felkészülni. Az biztosan nem elég, ha valaki csak elméletben, könyvek lapjain találkozott gyerekkel. Sok helyen akkor vállalkoznak a szülők az örökbefogadásra, amikor kirepülnek a saját gyermekeik, és felébred bennük a vágy egy kicsi után.

Z. N. E.: Legtöbbször előnyt jelent a nagycsalád. Amikor például hozzánk került egy olyan kisbaba, akinek az édesanyja drogfüggő volt, egy pillanatra sem lehetett letenni. Akkor bizony jól jött, hogy mindig volt, aki kézbe tudta venni.

A NOE szerint az örökbefogadás elterjedése elvezethet az abortuszok számának csökkenéséhez…

SZ. H.: Azt szeretnénk, ha az örökbefogadás valós választási lehetőségként merülne fel. Egy nem tervezett terhesség esetében sokan a bizonytalanságtól riadnak meg. Ha egyre többen látják, hogy támogatást kapnak ebben a helyzetben, talán nem szánják el magukat erre a végzetes döntésre. Fontos szerepe lehet a nyílt örökbefogadásnak is, amelynél a szülő tudhatja, hogy milyen családba kerül a gyermeke. Szükség van olyan otthonokra is, ahol a nehéz helyzetben lévő várandós kismamák segítséget kaphatnak addig, amíg meg nem szülik a gyermeküket.

Amikor valaki elveteti a gyermekét, az általában titokban marad, vagy csak a legszűkebb család tud róla. Ám ha valaki megválik a már megszületett gyermekétől, az a környezetében élőkből sokszor neheztelést, megvetést vált ki. Olyan ez, mintha a társadalom az előbbi döntést kevésbé nézné rossz szemmel, mint az utóbbit. Ha jobban el tudnánk fogadtatni a közvéleménnyel az örökbeadást vagy a nevelőszülőkhöz adást, mint az abortuszt, az óriási előrelépést jelentene. Ehhez leginkább arra volna szükség, hogy ne ítélkezzünk könnyelműen azok felett, akik megváltak a gyermeküktől.

Ön egy Down-szindrómás gyermeket is gondoz…

Z. N. E.: Dalma – akinek nevelőszülője vagyok – két hónapos korában került hozzánk. Elvégeztem a Down Alapítvány dadaképzését, és már úgy vállaltam a gondozását, hogy tudtam, milyen feladatokat fog ez jelenteni számomra. Egy beteg gyermek nevelése azért nehezebb, mint egy egészségesé, mert neki nagyon intenzív fejlesztésre van szüksége. A cél mindig az, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle, ezért a fejlesztést minél korábbi életkorban kell elkezdeni. Dalmával már csecsemőkorában konduktor foglalkozott. Kaptunk egy feladatsort, amely naponta ötször félórás foglalkozást írt elő. Ez rendkívül megterhelő lett volna, ha nem egy nagycsaládba érkezik ez a kislány. Amikor valaki játszani szeretett volna vele a gyerekek közül, akkor ezeket a gyakorlatokat végezte vele. Évekig hordtam Dalmát a Down Alapítványhoz is, kenguruban, mert járni még nem tudott rendesen. A fejlődéshez persze különleges eszközökre is szüksége van: speciális cipő kell neki, és legutóbb egy hallókészüléket is be kellett szereznünk. A sok munkának azonban már látjuk az eredményét, hiszen Dalma – aki most tizennégy éves – önállóan írta alá a személyi igazolványát. Külön öröm számomra, hogy volt elsőáldozó, és sokszor ministrál is.

Tizennyolc éves kora után is a családunk tagja marad, de – bár korlátozottan – önálló életre is képes lesz. Számítunk ebben a Down Alapítvány Sarokház programjára. Dalma szívesen segít a házimunkában, így szerintem egy idősotthonban nagyon jó munkaerő válna belőle.

A sérült gyermek számára is a család a legjobb hely, ahol felnőhet. Nem arról van szó, hogy egy állami intézményben nem foglalkoznak vele, de ilyen szerető gondoskodással társult fokozott odafigyelésre ott biztosan nem képesek.

Problémát jelent ugyanakkor, hogy a nevelőszülőtől egy örökbefogadó családhoz kerülhet a gyermek, aki sérültségéből adódóan amúgy is nehezebben viseli a változásokat. A sérült kicsit befogadó nevelőszülők is nagyon ragaszkodnak a gyermekükhöz. Szívesen vállalnák az örökbefogadását, de ez azzal is együtt jár, hogy elesnek a sérült fiatal fejlesztéséhez szükséges állami támogatástól. És mindig fennáll annak a lehetősége is, hogy a gyermeknek esetleg külföldön találnak örökbefogadó családot. Több szempontot kell tehát összehangolni, és ez sokszor nagyon nehéz.

A Down-szindrómás gyermekek rendkívül ragaszkodók, és sok szeretetet képesek adni. Dalma olyan a családunkban, mint egy búbos kemence. Aki csak meglátja, vele szeretne foglalkozni.

Fotó: Kissimon István