Lehet, hogy újra ember válik belőlem

 

Mikor járt legutóbb Bakonyszücsön, kérdem tőle, mire jókedvűen mosolyog: „Szilveszterkor. Buliztunk, eltöltöttünk néhány szép napot.” Hatan találkoztak, az ország messzi tájain élő barátok. Eredetileg többen lettek volna, de néhányuknak közbejött valami.

S hogy megy az ilyesmi? Telefonáltok, hogy Márta néni, bulizni szeretnénk?

Arcán szétterül a mosoly, némi cinkos jóérzéssel: „Én szoktam megszervezni… Márta néni, mi lenne, ha… és Márta néni általában igent mond.”

Elhangzott két szó, s máris helyben vagyunk. Bakonyszücs és Márta néni.


 

Bükki Imre fölkel a számítógépe mellől, odébb vonulunk, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Az Angyal utca sarkán lévő irodaházban folyik az élet. Imre a Tisza Cipőcsoporton belül működő Robotika Kft. és Diákunio cégnél dolgozik. Az egyetemen geográfus szakon végzett, most mégis szövegíróként dolgozik: reklám- és tájékoztatószövegek, valamint ismertetők írása a dolga. S némi büszkeséggel hozzáteszi: a néhány napja elkészült honlap is hozzá tartozik. Ilyen a mai világ. Imre fölsorolja szakmai végzettségeit: vegyesbolti eladó, környezetvédelmi és geológiai technikus és televíziós utómunka- asszisztens. És a geográfusi diploma.

„Amikor bejössz dolgozni, eszedbe jut-e, melyik utca sarkán van ez az irodaház?” – Imre azonnal érti az utalást.

„Hogyne, hogyne… nem olyan régen költöztünk ide. Amikor megtudtam, hol lesz az új munkahely, igen meglepődtem. Éppen itt! Az Angyal utca nem olyan hosszú! Olykor gyalog jövök a Corvin-negyed felől, s elsétálok a klinika előtt… fura érzés… Nem mondom, hogy rossz érzés, mert a rossz emlékek idővel elkopnak, eltűnnek, s ami megmarad: itt foglalkoztak velem, itt gyógyítottak meg, életem fordulópontját jelentette az itt eltöltött idő.”

S neki is említem a hívószót: Márta néni…

„Az első találkozásunk elég szerencsétlenül alakult. Éppen valamilyen hányáscsillapítót kaptam, agresszív lettem, s amikor beszélni akart velem, nagyon csúnyán elküldtem őt. De Márta nénit nem abból a fából faragták, aki föladja… Kapcsolatunk rosszul indult, ám azóta is tart…”

Imre tárgyszerűen beszél az 1991 végén kezdődött hónapokról: gyógyszeres kezelés, infúziós kezelés, sugárterápia. „Nem maga a kezelés rossz, hanem a mellékhatások: hányinger, hajhullás, gyengeség… kinek a szervezete hogyan viseli el. S lelkileg is megterheli az embert. Immár több mint húsz éve… nem emlékszem, hogy szenvedtem volna. Ha mélyre ásnék, biztosan előjönnének ilyen szavak: fáj, kellemetlen, rossz… de ezek már kisodródtak…”

1992 nyár végéig minden héten néhány napot a klinikán töltött tizenkét évesen. Egyszer három hetet folyamatosan. „Ez végtelenül hosszúnak tűnt… Gyenge voltam, ágyban kellett feküdnöm… sokat kivett belőlem. Azt már fölfogtam, kemény és nehéz dolog a daganatos betegség, amit úgy lehet feldolgozni, ha mindennek a jó oldalát nézem. A klinikán megismerkedtem új emberekkel, új barátokkal – néhányan elmentek közülük… De ez is egyfajta lecke volt az élet részéről, hogy föl kell és föl is lehet dolgozni, ha valaki elmegy…”

„Ha valaki meghal.”

„Igen, ha meghal. Először nem tudtam mit kezdeni vele; aki nemrég ott feküdt… Az nem jutott eszembe, hogy én is meghalhatok. Utólag fölmérve persze… De a kezelés alatt nemigen gondol erre senki, hacsak nincs olyan stádiumban, hogy egy kisgyerek is megértse, netán másra is föl kell készülnie.”

Több ilyen eset után „nagyon lehangolódtam, rossz bőrben voltam”. Nyár vége felé járt, több mint fél éve klinika- haza, klinika-haza, s megint klinika volt az élete. Imre egyre rosszabb állapotba került. S akkor említette neki az egyik doktornő: el kellene mennie Bakonyszücsre. Jól fogja magát érezni, hasonló korú gyerekek, új barátságok. „Biztosan valami gyógyszer miatt akkor is agresszív voltam: – Szó sem lehet róla! Hagyjanak engem békén.”

Hallották ezt a szobatársai, s mondták neki: ők már jártak Bakonyszücsön, „s teljesen jó”! Meggyőzték. Akkor már szóba állt Márta nénivel, aki abban az időben részben a klinikán, részben már Bakonyszücsön foglalkozott a gyerekekkel. „Nagyon haragudtam a doktornőre, aki először fölvetette nekem Bakonyszücsöt, de amikor visszajöttem, még inkább haragudtam rá, miért nem szólt erről már korábban! Mert annyira jó volt!”

Dr. Bakos-Tóth Márta klinikai pszichológusról és a vezetése alatt álló bakonyszücsi daganatos gyerekek lelki rehabilitációs otthonáról lehetne tárgyszerű ismertetést adni. Megemlíteni Rajczy Pál atyát, aki annak idején odaadta erre a célra az üresen álló plébániaépületet, vagy Tornavölgyi Krisztián ugodi plébános atyát, aki ma jár köztük. S a veszprémi érsekség nagylelkűségét, ennek intézményeként működik a „második otthon”, amint a neve mondja.

Nemcsak a gyerekeket fogadják itt, hanem az egész családot, a testvéreket is, hogy együtt nyerjék vissza lelki egészségüket. S hogy az ilyen katarzison átesett, immár közösséggé formálódó családok mintaként szolgálhatnak az össztársadalomnak: hogyan is lehet élni? Hogyan is kellene élni! A sok ostobaságot, fölösleges hajszolást, értelmetlen anyagi, érvényesülési és másféle küzdelmet félretéve arra az egyszerűségre pillantani: az élet szép! Aki tudja – mert nagyon is tudja az élet partjait –, az ismeri igazán! Imre vagy Péter nem akar senkit meggyőzni, én is csak ajánlom: tessék ellátogatni Bakonyszücsre, beszélni Márta nénivel.

Kemény asszony. Vasárnap nem hív senkit templomba, csak annyit mond: gyerekek, én megyek! S megy mindenki. Van, aki ugyan nem tudja, miért is a templom, de ha egyszer Márta néni megy! Kemény asszony, ezért tud segíteni. Közben küzd az otthonért. Mert az a pénz…! Bakonyszücs nem kerülhet veszélybe anyagi gondok miatt, mert ez azt jelentené, hogy az ország betegedett meg! Lelkében, erkölcsében, emberségében.

S közben mit nyújt az összefonódó Bakonyszücsegyenlőmártanéni? „Úgy mentem le, hogy még kopasz voltam a kezelésektől. De láttam ott a frissen, egy-két éve gyógyultakat, akik teljesen visszanyerték önmagukat, mutatták a régi fényképeket, s most már gyönyörű hajuk lebegett… Lehet, hogy újra ember válik belőlem. Ez volt Bakonyszücs alapvető élménye” – mondja a krisztusi korban lévő Imre.

Kata munkahelyi szobájában harlekin figura függ a falon. Kedves kis bohóc, kócos hajjal. Molnár Kata 2010 áprilisa óta dolgozik az Angyal utcában. Reggelente, amikor bejössz dolgozni, s megpillantod a klinika épületét, mi jut legelőbb eszedbe? A napi teendők, a föladatok, vagy valami más is?

Kérdésemre kerek pofijáról legördülő mosoly a válasz. „Igen… annak idején én is beteg voltam itt… de ez már nemigen jut eszembe. Inkább a gyerekek, a szülők, kivel mit beszéltem meg, miben kell intézkednem.”

Kata szociális munkásként dolgozik a budapesti II. gyerekklinikán az Őrzők Alapítvány (a klinika hivatalos alapítványa) – és a bakonyszücsi otthon munkatársaként. Munkaideje a két hely között oszlik meg. A téli hónapokban a klinikán, tavasztól őszig, amikor beindul odalent a „nagyüzem”, Bakonyszücsön.

„Végzem, amire éppen szükség van. A családok életében egy ilyen betegséggel kapcsolatban sokféle gond jelentkezhet, s a materiális nehézségeket nem lehet különválasztani a lelki szükségtől. Segítek abban, kikhez kell fordulni, honnan milyen támogatást várhatnak, milyen papírokat kell beszerezni, hogy kell kitölteni őket, tartom a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálatokkal és az önkormányzatokkal.”

Tizenöt éves korában került be a klinikára. Csontból kiinduló daganatfajta a combjában. Műtét, utána kemoterápia és sugárterápia… „A nagyobb gyerekeknek szoktam beszélni arról, hogy én is beteg voltam régen, hogyan éltem át azokat a heteket, hónapokat… a rengeteg segítő a klinikán, emberség és szeretet az orvosok, nővérek, pszichológusok részéről. Mindvégig azt éreztem, itt nem ‘bántanak’, hanem segítenek!”

Kilenc hónap után „fejeztem be a kezeléseimet”, s a következő év tavaszán Kata máris Bakonyszücsön volt.

„Mi Bakonyszücs titka?”

Kézbe veszi a harlekint. Nagynénjétől kapta betegsége idején. Ő várta mindig otthon. „Mindenki ezt szeretné tudni.”

„Nyilván nem valamiféle rejtélyre gondolok…”

„Hát persze! Szavakkal nehéz elmondani, ott kell lenni, át kell érezni. A helynek szelleme van, Márta néni lengi körül… belőle árad. A szeretet, a törődés… mindent körülölel… s mindenki azonnal érzi ezt… így tudunk egymás segítségére lenni.”

Kata Kakucsról jár be dolgozni. Ott él párjával Milán szüleinél. De önálló otthont szeretnének, s gyerekeket. Mondom is neki, amikor megigazítja harlekin frizuráját: bizony, gondoskodni kell róla, hogy megmaradjon épségben a gyerekeknek, unokáknak is…

„Milán áttétes betegségben szenvedett… úgy nézett ki, talán nem is gyógyul meg, de amikor bekerültem a klinikára, s megismerkedtünk, azt mondta, van egy olyan célja, amiért érdemes meggyógyulnia… s évekkel később egy pár lettünk.”

Imre, mint Péter és még sokan mások, rendszeresen visszajárnak Bakonyszücsre. Nem is helyes kifejezés, hogy visszajárnak. Természetes módon hozzátartozik az életükhöz. „Olyan ott, mint egy nagy családban. Az ember segít ebben-abban, amiben éppen kell, s egyszer csak rájön, önkéntes segítő lett belőle… Aki két-három évvel korábban még sápadtan, kopaszon botorkált ott, most már ő osztja a levest ebédkor, segít egy csoport szervezésében…” Bakonyszücs az egészség helye. Az egészségé, amikor a jó a rossz fölé kerekedik. Harangszó… a templomot keresem, a tornyot… néhány évvel ezelőtti kép égett belém: betegsége miatt fél lábát amputálni kellett, de a fiú vidáman kacarászva tekert végig bringával a főutcán. Amerre most a tornyot látom. S az élet toronyiránt igazodik.
Fényképezte: Cser István