Félreértés ne essék: ne fordítsuk el a fejünket, ha itt az idő. A szembesülésé. Lélektől lélekig. Masina nélkül. Otthon, az utcán, munkahelyen, barátok vagy ellenségek közt. Ha baj van. Vagy ha (még) nincs. S lehetőleg nézzünk mindig mélyre. Emberhez méltóan. Minden egyéb inkább kukkolás. „A titkokat ne lesd meg!” – figyelmeztet a pokoljáró költő. Mert hát vajon igazán megszólítanak az említett képek? Vagy csak a napi borzongásigényünket elégítik ki, mint a horrorfilmek? Megtudunk bármi személyeset azokról az emberekről, akiknek a tragédiájából egy villanásnyit elénk lódítanak, ahogy valaha a vándorcirkuszok különféle torzszülöttek nyomorúságát bocsátották közszemlére? Nincs egy csöppnyi aránytalanság abban, hogy egy élet összeomlását, hónapok-évek gyötrelmét egy pillantással iktatjuk emlékezetünk félhomályos lomtárába, miközben talán reggeli kávénkat szürcsöljük az újság társaságában vagy a számítógép monitorja előtt időzve? Vajon elindítanak bennünk valamirevaló gondolatokat e fotók, vagy csak annyit mondunk: „De durva…”
Az, bizony, durva, de azért is, mert talán észre sem vesszük: képről képre, cseppenként száradhat ki belőlünk az emberség, az együttérzés meg a többi efféle úri huncutság.
A most kitüntetett magyar fotós egy interjúban megvallotta, hogy a „megörökített” férfi zuhanása számára is borzasztó pillanat volt, de ott és akkor fotóriporterként kellett cselekednie. Utána viszont még napokig beszélgetett feleségével az esetről. Eredetileg pedig arra számított, hogy egy sikeres mentést dokumentálhat végig. Kérdés, azért kapott volna-e bármit is…
„Egyre mellbevágóbb fotókat díjaznak. Amilyen a világ, olyan a fotó?” – kérdi a műsorvezető. Nem, a világ igencsak sokféle, s persze a (számos kategóriában kitüntetett) fényképek sora is, csak hát a hétköznapokban nem mindennek van akkora „hírértéke”. Egy mosoly, egy ölelés, egy búcsúzó tekintet vagy önfeledten játszó gyerekek képe ritkán száguldja körbe pillanatok alatt a vezető hírügynökségeket. Nem akármilyen képekre vevő a magasságos médiapiac, amely nemcsak szemmel tartja, hanem elő is idézi ingerküszöbünk emelkedését. S igyekszik edzésben tartani alantasabb ösztöneinket. Rajtunk is múlik, mekkora sikerrel.
