Család

Egyházközségi hét Ráckeresztúron

A Fejér megyei Ráckeresztúr háromezer-ötszáz lelkes község. Egyetlen, műemlék jellegű temploma 1722 és 1725 között épült, s a Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére szentelték fel. A martonvásári Szent Anna-plébánia látja el itt a szolgálatot 1992 óta, vasárnaponként Hankovszky Béla Jácint kiemelt tábori lelkész tartja a szentmisét. A település életében, mindennapjaiban meghatározó szerepet játszik az egyházközség, tagjai a katolikus karitásszal együtt tevékenyen részt vesznek a rászorulók megsegítésében, az önkéntes munkákban, különféle gyermek- és ifjúsági programok szervezésében. Néhány éve az orgonát újították föl a hívek adományaiból, idén a plébánia épületére került új ajtó, s a templombelső világítását is megjavították.

Felkészülő

A sóvárgás, a függőség kialakulásának köre: vágy, élvezet, megpihenés, és ismét vágy, amelyet egyre nehezebben lehet kielégíteni. Minél régebben tart, annál erősebben megtart.

S közben lassacskán, lépésről lépésre éppen az olyannyira áhított kedélyünk betegszik meg. Különösen akkor, ha a vágy legyőzi az érzelmet, amely a kedélyen belül a lelket jelenti. Vagy azt hiszed, hogy a vágy, az indulat meghal, ha kielégíted? E vágyak mögött ott rejlik a magam és a mások elfogadása iránti sokkal erősebb vágy.

Felkészülő

– buggyan ki a felháborodás a már amúgy is erősen felpaprikázódott szülőből, midőn csemetéje a jól összeszedett nevelői dorgálás után megbánó hallgatatás helyett ellenvetést fogalmaz meg. „De hiszen a múltkor te is…” – kezdi talán a gyerek, nem sejtve, milyen erejű felháborodást vált majd ki e néhány dadogó szóval.

A gyermeki világkép sokáig megingathatatlanul őrzi a felnőtt igazságának felsőbbrendűségét. A kicsik szerint a felnőtteknek végső soron mindig igazuk van, mindig ők tudják jobban, és amit mondanak, az szent és megkérdőjelezhetetlen (lehet, hogy nem kellemes, de igaz voltához nem férhet kétség).

Felkészülő

Ti­bor: Gyer­me­ke­in­ket aján­dék­ba kap­juk a Jó­is­ten­től, és meg­fe­le­lő idő­ben el kell en­ged­nünk a ke­zü­ket. De mi az a meg­fe­le­lő idő, és ho­gyan kell el­en­ged­nünk őket? Szü­lők­kel be­szél­get­ve gyak­ran ve­tő­dik fel ez a kér­dés, amely ter­mé­sze­te­sen min­den­kit fog­lal­koz­tat. Ami­kor gyer­me­ke­ink meg­szü­let­nek, tel­je­sen ránk van­nak utal­va. Öl­be ves­­szük, daj­kál­juk, ba­ba­ko­csi­ban sé­tál­tat­juk őket, és ve­lünk jön­nek, aho­va vis­­szük őket. Az­tán né­hány hó­na­pos ko­ruk­ban el­kez­de­nek mász­ni, és már nem­csak oda jut­nak el, aho­va mi sze­ret­nénk. Fi­gyel­jük bon­ta­ko­zó ér­dek­lő­dé­sü­ket, pró­bál­juk tá­vo­labb­ról óv­ni cse­me­té­in­ket, ne­hogy va­la­mi baj ér­je őket, vagy kárt te­gye­nek va­la­mi­ben: le ne es­se­nek a lép­csőn, meg ne üs­sék ma­gu­kat, el ne tör­jék az ér­té­kes por­ce­lán­ja­in­kat. Az­tán – ele­in­te még bi­zony­ta­la­nul – meg­te­szik az el­ső lé­pé­se­i­ket. Na­gyon nagy öröm ez a szü­lők szá­má­ra, de bi­zony újabb ve­szély­for­rá­so­kat is je­lent. Még­is el­en­ged­jük kis­gyer­me­ke­ink ke­zét, és mes­­szebb­ről fi­gyel­jük, kö­vet­jük, óv­juk őket. Az­tán el­jön az idő, ami­kor óvo­dá­ba, is­ko­lá­ba men­nek, be­ke­rül­nek éle­tük el­ső kö­zös­sé­ge­i­be, im­már nél­kü­lünk.

Felkészülő

A ha­lál­fé­le­lem a pszi­cho­ló­gia je­len­le­gi ál­lás­pont­ja sze­rint hét-nyolc éves ko­rig nem ala­kul ki. Óvo­dás­kor­ban ál­ta­lá­ban ha­son­ló kép él a ha­lál­ról a gyer­mek­ben, mint a ter­mé­sze­ti né­pek kö­ré­ben: a ha­lál egy „nagy uta­zás”, ahon­nan – a gyer­me­ki fan­tá­zi­á­ban – vis­­sza is vár­ha­tó az, aki el­ment.
A szo­ron­gó, hát­rá­nyos, ki­szol­gál­ta­tott vagy füg­gő hely­zet­ben nö­vek­vő gyer­mek vi­szont más­ként él­he­ti meg a vesz­te­sé­get, az el­mú­lást. Mi­vel nin­cse­nek esz­kö­zei a ha­lál gon­do­la­tá­nak fel­dol­go­zá­sá­hoz, a pro­jek­ci­ót al­kal­maz­za, az­az ki­ve­tí­ti szo­ron­gá­sát, és bűn­ba­kot ke­res. A bűn­bak leg­több­ször az el­vesz­tett sze­mély vagy köz­vet­len kör­nye­ze­te le­het (lásd Jó­zsef At­ti­la ver­se­it).

Az őszi nagymarosi találkozó témája: a párkapcsolat

„Férfinak és nőnek teremtette őket”… hogy család legyenek. Ezzel a mottóval rendezik meg október 2-án az őszi nagymarosi ifjúsági találkozót, amelynek témája a keresztény párkapcsolat. A találkozó témájához kapcsolódva a párválasztásról, a házasság buktatóiról és éltető elemeiről kérdeztük a Gorove házaspárt, akik évek óta foglalkoznak jegyespasztorációval. Szeptember 22-én a fiatalok országszerte több helyszínen együtt imádkoztak a tiszta szerelem melletti döntésért és a hűségért. Az Országos Lelkipásztori Intézet Bíró László püspök és Roska Péter kezdeményezésére hirdette meg újra Boldogok a tiszta szívűek imaestet.

Mind­nyá­jan úgy gon­dol­juk, az apa fon­tos pél­da­kép a gyer­mek szá­má­ra, és meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szik sze­mé­lyi­sé­gé­nek fej­lő­dé­sé­ben. A kis­fi­úk az édes­ap­juk­tól ta­nul­hat­ják meg, mit je­lent fér­fi­nak len­ni. Ha ez a min­ta hi­ány­zik egy csa­lád­ból, a gye­re­kek más­hol ke­res­nek ma­guk­nak ide­ált, mond­juk a mo­zi­fil­mek­ben, a te­le­ví­zi­ó­ban vagy a rek­lá­mok­ban. Csak­hogy ezek a fér­fi­alak­ok gyak­ran egy­ol­da­lú­an mu­tat­koz­nak meg. A sze­re­tő édes­apa egé­szen más pél­dát mu­tat a gyer­me­ke­i­nek.

Gáspár Ist­ván atya öt­le­té­nek és né­hány lel­kes apu­ka szer­eve­zé­sé­nek kö­szön­he­tő­en két­na­pos apa-fia tá­bort szer­vez­tünk a hét­vé­gé­re Nagy­ma­ro­son. A hely­szín a Szent­end­rei-szi­get fel­ső sza­ka­szá­nak li­ge­tes víz­part­ja volt. Az in­du­lás előtt – lé­vén, hogy hí­vő kö­zös­ség­nek vall­juk ma­gun­kat – egy rö­vid fo­hász ere­jé­ig el­sé­tál­tunk a kö­zel­ben lé­vő Szent Ró­kus-ká­pol­ná­hoz. Kö­zö­sen imád­koz­tunk, majd az Úr ál­dá­sát kér­tük utunk­ra. Vég­re el­jött az idő, ami­kor víz­re száll­hat­tunk.

Felkészülő

Gye­rek­ko­rom­ban au­gusz­tus vé­gén már iz­ga­tot­tan vár­tam az új tan­év kez­de­tét. Em­lék­szem, men­­nyi­re sze­ret­tem a friss tan­köny­vek il­la­tát, hogy él­vez­tem a be­le­ol­va­sást a rám vá­ró tan­anyag­ba. Ma is őr­zöm a fü­ze­tek-köny­vek kék pa­pír­ba cso­ma­go­lá­sá­val töl­tött dél­utá­nok test­vé­re­im­mel kö­zö­sen meg­élt él­mé­nye­it. Ilyen­kor vis­­sza­em­lé­kez­tünk az elő­ző év ese­mé­nye­i­re, na­gyo­kat ne­vet­tünk egy-egy hu­mo­ros tör­té­ne­ten, nagy ko­mo­lyan ele­mez­tünk, ér­té­kel­tünk ké­szü­lő­dés köz­ben. Ön­tu­dat­la­nul is a kez­dés­re vá­ra­ko­zás fe­szült­sé­gé­ben él­tünk. Ez az ér­zés egé­szen egye­te­mis­ta ko­ro­mig el­kí­sért, s az­tán a gye­re­ke­im is­ko­lá­ba me­ne­te­lé­vel foly­ta­tó­dott.