Számos példa bizonyítja, hogy a második világháború értelmetlen pusztítását olykor csak évtizedek múltával sikerül felszámolni. (A nácik által felrobbantott, majd 2001-ben újjáépített esztergomi Mária Valéria híd egy közülük.) Székesfehérvárott 1995-ben egy barbár módon lerombolt, ódon harangot mentettek meg az enyészettől, hogy megkezdhesse második életét.
Kiemelkedő költőnk, Csoóri Sándor egyik emlékezetes verséből tudjuk, hogy bizony még „az örökélet is egynyári csak, mint a kapor”. S most ismét szépirodalmi vonatkozásban bukkan elénk ez a jobbára biológiai vonatkozású jelző, az egynyári, méghozzá kötetcímben. A Káva Téka című sorozat a Napkút Kiadó égisze alatt megjelenő Napút folyóirat ingyenes melléklete – ennek negyvenkettedik füzeteként látott napvilágot Nyilas Atilla új kötete, az Egynyári jegyzetek.
Az elmúlt hónapokban különleges vendég tartózkodott hazánkban: Martin Mutombo kongói pap és szemészorvos a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karának hallgatójaként féléves mesterképzésen vett részt. Elutazása előtt szívesen nyilatkozott eddigi életútjáról, illetve a magyar fővárosban szerzett tapasztalatairól.
E csodálatos, a csaknem csupasz sziklába gyökerezett fácska a délkelet-lengyelországi Krosno város közelében áll, a czarnorzeki természetvédelmi területen. Nem magányos tünemény: az ott magasló tanúsziklákon több hasonló fa kapaszkodik, a résekben felgyűlt, mindössze néhány centiméter vastagságú földből-porból kinyerve az éltető nedveket.
A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében június 18-án átadták az idei Magyar Örökség–díjakat. A Kárpát–medencei kitüntetettek között található Mécs László premontrei szerzetes (1895–1978) költői életműve, amelyet Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel méltatott. Jelenits István piarista, irodalomtörténész találó megállapítása szerint Mécs László és pap költőtársa, az 1963-ban elhunyt Sík Sándor a mai olvasók számára olyanok, mintha „egy hajó korlátjánál állva integetnének felénk – ám a hajó távolodik”. E Magyar Örökség–díj közelebb sodorta hozzánk ama hajót.
Van egy másik főváros, egy másik Budapest: egy hangulatos, titokzatos, múltbéli település. Nem könnyű rátalálni, mert az évtizedek során vastagon belepte a fejlődésnek becézett változások hordaléka – a korom, a szenny, a vandalizmus, a közönségesség, az igénytelenség, a felelőtlenség. Néha azért elővillan egy-egy pillanatra, egy-egy talpalatnyi helyen, néhány jótékonyan elfeledett négyzetméteren.
Súlyos terrorcselekmény rázta meg a norvég társadalmat és a világ közvéleményét július 22-én, pénteken. A harminckét éves, rendezett körülmények között élő (biogazdálkodó) Anders Behring Breivik délután fél négykor egy gépkocsiba rejtett, saját készítésű bombát robbantott fel Oslo kormányzati negyedének szívében, nyolc ember halálát okozva, többeket súlyosan megsebesítve. Majd autójával a harminc kilométerre fekvő Utoya-szigetre hajtott, ahol a kormányzó norvég Munkáspárt szokásos nyári ifjúsági táborát tartották.
A Margit híd felújításának része, hogy a Duna érintett szakaszán a meder kotrását, teljes roncsmentesítését is elvégzik – a második világháború óta először. E munka keretében eddig ötszáznyolcvan tonna fémroncsot hoztak felszínre: többek között két, egyenként negyvenméteres uszályt, illetve a németek által 1944. november 4-én felrobbantott régi híd elemeit. (A robbanás negyven német utász és száz magyar civil életét oltotta ki.) Az egykori híd roncsainak egy része a tervek szerint múzeumba kerül.
