A Budapesti Közlekedési Vállalat, vagyis a BKV háza táján néha jó dolgok is történnek. Az elmúlt napokban nosztalgiaplakátok jelentek meg a villamosokon: évtizedekkel ezelőtti hirdetmények újranyomtatva. 1942-ből az egyik arra szólít fel, hogy ne szemeteljünk, használt villamosjegyünket dobjuk a szemétgyűjtő kosárba. A képünkön látható plakát, amely a kötőtűk használatának veszélyeitől óv, 1953-ból való. Tanulságait hirtelenjében három pontban foglalhatom össze:
A XIX. Szent István Könyvhéten május 17-én Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, valamint Spányi Antal püspök, a Stephanus Alapítvány elnöke átadták a 2011. évi Stephanus-díjakat. Teológiai kategóriában Reinhard Marx bíboros, münchen-freisingi érsek, a Német Katolikus Püspöki Konferencia társadalmi ügyekkel foglalkozó bizottságának vezetője, a globális válságot elemző A tőke – Védőbeszéd az emberért című sikerkönyv szerzője, irodalmi kategóriában pedig Hárs Ernő költő, műfordító kapta a kitüntetést.
– Ön hamarosan betölti a kilencvenegyedik életévét, vagyis túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az egyik legidősebb köztünk élő magyar költő. Irodalmi pályája hetven esztendeje kezdődött: első versei a második v i l á g h á b o r ú éveiben jelentek meg. Visszatekintve nagyon rögös volt az út?
– Az én hét évtizedes írói tevékenységem hosszú időn keresztül búvópatak-természetű volt. A külügyminisztériumban végzett polgári foglalkozásom rendkívül felemésztette szellemi energiámat, emiatt csak ritka ünnepi órákban, jobb esetben a külön e célra kicsikart szabadság napjaiban foglalkozhattam a szépirodalommal. A kommunista diktatúra szellemi légkörében még az így létrehozott szerény termés legnagyobb része is az asztalfiókba kényszerült. Ha olykor sikerült saját versekkel vagy műfordítással a nyilvánosság elé lépnem, nemegyszer vágták a fejemhez a tolakodás, az álláshalmozás vádját. A korszak, amelyben éltem, már nem a XX. század első felében élt híres elődök világa volt.
A Neokatekumenális Út világszerte nagy népszerűségnek örvendő kezdeményezője, Francisco Kiko Argüello a Szent István-bazilikánál tartott evangelizációs találkozó másnapján búcsúzott el fővárosunktól. Elutazása délelőttjén a budapesti Danubius Gellért szállodában a miskolci és a fővárosi missziós közösség tagjaival ünnepelt oldott légkörben. E találkozó előtt sikerült megszólaltatnunk.
– Milyen gondolatok, élmények hatására döntött úgy 1964-ben, hogy megalapítja a Neokatekumenális Út mozgalmat?
– Ateista voltam, egy ateista festő. Ám váratlanul belépett az életembe Krisztus, és gyökeresen megváltoztatott. Találkoztam Krisztussal, aki minden szenvedélyünk felett úr, s aki életünk valódi értelme. Felhagytam a festészettel, és hátrahagytam a dolgaimat, hogy új fejezetet nyithassak. A szegények között akartam élni. Először Madridban telepedtem le, a társadalom számkivetettjei között, és elkezdtem hirdetni az evangéliumot. Különös módon az emberi nyomorúságban jobban megtapasztalhattam az isteni gondviselést, és úgy éreztem: ez a hit hirdetésének, oktatásának valódi terepe. Isten nem ötletszerűen mutatkozik meg, hanem tudatosan, életünk történésein keresztül. Ábrahám kezdetben nem tudta, hová megy, mégis vállalta az utat, mert rábízta magát Istenre. Az ő lelkületével kell követnünk Krisztust, a történések értelmét és urát.
Néhány évvel ezelőtt, van az már tíz is, kezembe került egy újsághír: az Egyesült Államokban egy átfogó közvélemény-kutatás során a megkérdezettek hetven százaléka úgy tudta, hogy a pizza hagyományos amerikai étel. Egy másik felmérés szerint pedig a keleti partvidék nagyvárosaiban lakó felnőttek negyede soha nem ivott tehéntejet. (Kólát és egyéb cukrozott üdítőket viszont igen.) Nagy kaland, gondoltam akkor magabiztosan, ez is csak az USA-ban történhet meg. Bezzeg mi, európaiak, különösen a magyarok, soha nem süllyedünk erre a szintre; mi aztán olyan tudatosak és műveltek és ügyesek vagyunk, hogy a fal adja a másikat…
Az elmúlt napokban több sajtótermék is arról tudósított, hogy Budakeszin megrongálták a Havas Boldogasszony-templom falait. A vandál elkövető egy éles fémtárggyal egyes helyeken két-három centiméter mélyen kivéste a külső vakolatot. E teljesen céltalan pusztítás azért is különösen felháborította a lakosságot, mert az egytornyú, jelentős méretű műemlék templomot néhány héttel korábban újították fel. A tizenhárommillió forintos költségeket a hívek közadakozásból teremtették elő.
A fák és a kövek összetartoznak, a gyökerek és a szikla testvérek: úgy kapaszkodnak, úgy ölelkeznek, érezni, különben elvesznek. A teremtett világ legfőbb parancsa egyetlen szó: egység. S talán éppen ezt, a magyar történelemben számtalanszor fájdalmasan hiányolt szót üzeni nekünk június 4-e, a trianoni békeszerződés évfordulója, amely 2010 óta hivatalos állami emléknap is, a nemzeti összetartozás napja.
Pünkösd előtti csütörtökről péntekre virradó éjjel ismeretlen tettesek dúlták fel a mátraverebély-szentkúti, évente kétszázezer zarándok által látogatott nemzeti kegyhelyet. A szabadtéri oltár felőli ajtóra szerelt vaspántot feltörve behatoltak az 1763-ban épült, négy évtizede bazilikai rangra emelt templomba. Elkezdték feszegetni a perselyeket, de mivel nem jártak sikerrel, célpontot változtattak, és feltörték a szentségházat.
Beszélgetés Bruno Theveninnel, a Teréz-misszió alapítójával A kecskeméti Öregtemplomban, a Kalocsa–kecskeméti főegyházmegye társszékesegyházában május 19-én tartották a magyarországi Teréz-misszió ötödik országos találkozóját. A hazánk minden tájáról összegyűlt hétszáz hívő számára a mozgalom alapítója, Bruno Thevenin (címlapképünkön) tartott előadást. Többek között kijelentette: „Nem azért jöttünk ide, hogy szentté váljunk, hanem azért, hogy a papjainkért imádkozzunk. Ám miközben papokért imádkozunk, megszentelődünk.” Majd hozzátette: „Lisieux-i Szent Teréz lelkiségével megmutatta a mennyország felé vezető utat, melyet nem kilométerekben mérnek, hanem a kicsinységben.” Nagy népszerűségnek örvendő vendégünkkel e gondolatokról, vagyis a Teréz-misszió céljáról és történetéről beszélgettünk.
– Milyen előzmények vezettek a Teréz-misszió létrejöttéhez?
– Egy személyes tapasztalattal kezdődött. Még kispap koromban történt, hogy egy számomra ismeretlen hölgy imádkozott értem, ám én erről nem tudtam. Gyermektelen nőként azzal a kéréssel fordult a püspökhöz, hogy szeretne egy papnövendékért imádkozni, és egy papírlapra írva az én keresztnevemet adták oda neki. Négy év elteltével diakónus lettem, majd 1973-ban pappá szenteltek. Főpásztorom éppen arra a plébániára küldött káplánnak, ahol ez a hölgy élt: Lisieux-be. Ott kezdtem meg a lelkipásztori szolgálatom, mi több, a pappá szentelésem is ott történt, így aztán az én életemben minden e város körül forog. Akkor egyszerre csak úgy alakultak a körülmények, hogy a plébános bizonyos kellemetlen körülmények között távozott, és egyedül maradtam a hatalmas plébánián, plébános és házvezetőnő nélkül.
