Hazafias emlékezésünk és eszmélődésünk mostanság – vagy talán mindig is – nem magabiztos kijelentéseket, inkább félénk sorskérdéseket hív a felszínre, a papírra. Sok évtizednyi felejtés-ferdülés után nekünk, az anyaországba rekesztett tízmilliónknak sikerül-e valóban megnyitnunk a szívünket határon túli testvéreink felé? S vajon képesek leszünk-e még tovább lépni, a magyar neveken és nyelven is túl, hogy az összetartozás lelkületével forduljunk szomszédainkhoz? Egyáltalán: vagyunk-e annyira keresztények, hogy a gyűlölködésre ne gyűlölködéssel feleljünk, hanem szelídséggel – mi több, szeretettel? Az illetékes állami és egyházi vezetőkben akad-e elegendő nagyvonalúság, hogy végre ne gáncsolják, hanem elősegítsék az anyanyelven történő vallásgyakorlást? Az Európai Unió aprólékos szabályai nyújtanak- e majd valódi jogbiztonságot, egyenlőséget? S végre megbecsüljük-e a közelünkben élő valódi barátainkat, akik a közös nyelv hiánya dacára is évszázadok óta érdek nélkül szeretnek minket? Nevezzük bárhogy: a Duna menti népek föderációjának, visegrádi együttműködésnek, Varsó–Budapest–Bukarest tengelynek – megvalósul-e, megérint-e a krisztusi parancsba oltott összetartozás?
