Új Ember

A közeli országokra figyelve

Az elmúlt néhány héten számos eleven, építõ írás jelent meg az Új Ember hasábjain. Különösen sokat jelentettek számomra a közeli kis országokkal foglalkozó írások – a legközelebbiekben sokan élnek magyarok, és az õ életük hiteles bemutatását kiemelten fontosnak tartom. A gyógyszer a múlt sebeire és a jelenlegi civódásokra az egymásra utaltság tudatosítása, saját értékeinknek az egész közösség számára való felmutatása és felajánlása. A nagy zajban óriási szükség van árnyalt, kiegyensúlyozott és szelíd hangokra. Bibó István halála után egy emberöltõvel jogos reménység a kelet-európai kisállamok nyomorúságának fokozatos csökkentése. Úgy érzem, a szerkesztõség mindezért lengyel témájú cikkek közlésével tehet a legtöbbet. Lengyelország történelmi talpraállása a XX. században, a népi vallásosságtól az esszéírónak is kiváló Czeslaw Milosz intellektuális lírájáig terjedõ keresztény kultúrája, s nem utolsósorban a mindenkori lengyel-magyar kapcsolatok tisztasága: mindezek bemutatása magától értetõdõ lehetõségként kínálkozik.

Garay Barna

Kisgyerekekkel a szentmisén  

Kétgyermekes, még gyesen lévõ anya vagyok, falun élõ értelmiségi. Remélem, a jövõben sokat olvashatunk a családi életet érintõ témákról – még mélyebben. Mindig csak arról hallok, hogy „a család a jövõ záloga, a gyermek az egyház jövõje” – de túlságosan kevés számomra a megoldást kínáló, követhetõ példa. Nem elég arról olvasnom, hogy a házastársaknak be kell osztaniuk az idejüket, beszélgetniük kell egymással, azt is igénylem, hogy elmondják: mindezt hogyan tegyük?

Hiányt érzek a családok felé történõ tényleges odafordulásban. Amióta gyerekeket nevelek, az életem megnehezedett. Nem érzem, hogy a közvetlen környezetemben értékelnék a gyereknevelõ munkát, segítenének az egyházközségben. Nyilván vannak kedvezõ példák a családbarát közösségekre, plébánosokra, szívesen olvasnék róluk. Sajnos a mi templomunkból szabályosan kiutálták a gyerekeimet. Igaz: valóban nem ülték végig a misét, és bizonyára zavaró, hogy idõnként közbeszólnak, mocorognak, elmászkálnak a padból. Kitiltás és állandó kritizálás helyett inkább segíteni kellene a kisgyerekes szülõket, hogy a templomban mindenki számára elfogadható légkör legyen. Különben hogyan akarjuk, hogy templomba járó, Jézust szeretõ nemzedék nõjön fel? Ha van rá mód, kérem, boncolgassák e témát!

K. Zs.  

„Szent István ezer éve rátalált az igazi kincsre, a maga és az országa számára is. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni az általa megtalált kincsről, mert a hangoskodókra hallgatunk, és a csábítóan talmi csillogás köti le a figyelmünket. Pedig jó volna észrevennünk a csendesen köztünk élő igazi örökösöket, akikben őseink hite virágzik, akik keresztény bölcsességgel élik életüket, megszentelik a világot! Figyelünk ezekre az alázatosakra és kicsinyekre? Vagy újra és újra csak e világi megoldásokban reménykedünk? Régi prédikációinkban gyakran olvashatjuk a figyelmeztetést, hogy sorsunk jobbrafordulása új magyar szentek születésén múlik.” (Részlet Szelestei Nagy László Múltunk öröksége: a szentek segítsége című írásából.)