Új Ember

Ope­ra

A kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra Bar­tók Bé­la egy­fel­vo­ná­sos ope­rá­ja, amely­nek szö­veg­könyv­ét Ba­lázs Bé­la, a ze­ne­szer­ző  ba­rát­ja ír­ta. A mű egy ki­csi­vel több, mint egy óra hos­­szú, és mind­ös­­sze két sze­rep­lő­je van: Kék­sza­kál­lú (bassz­ba­ri­ton vagy bas­­szus), és új fe­le­sé­ge, Ju­dit (mez­zo­szop­rán, drá­mai szop­rán vagy alt), akik épp most kel­tek egy­be.  Ju­dit el­ső íz­ben ér­ke­zik Kék­sza­kál­lú vá­rá­ba. A mű­vet 1918-ban mu­tat­ták be Bu­da­pes­ten, de nyolc elő­adás után le is vet­ték a mű­sor­ról, s egé­szen 1936-ig nem ját­szot­ták. Az új­ra fel­fe­de­zett opera azon­ban ak­ko­ra si­ker volt, hogy Bar­tók­nak több mint tíz­szer kel­lett az elő­adás vé­gén meg­ha­jol­nia. A II. vi­lág­há­bo­rú után szá­mos or­szág­ban be­mu­tat­ták, több­sé­gé­ben kon­cert­elő­adá­sok for­má­já­ban.

Xa­vé­ri Szent Fe­renc (1506—1552) je­zsu­i­ta szer­ze­tes, min­den idők egyik leg­na­gyobb ke­resz­tény misszi­o­ná­ri­u­sa de­cem­ber 3-án hunyt el egy kis kí­nai szik­la­szi­ge­ten, a Kan­ton­hoz kö­ze­li San-Csaogon. Loyolai Szent Ig­nác tár­sa­ként egyi­ke volt a je­zsu­i­ta rend hat ala­pí­tó­já­nak. 1622-ben avat­ta szent­té XV. Ger­gely pá­pa; 1927 óta „az egész föld­ke­rek­ség min­den misszi­ó­já­nak vé­dő­szent­je­ként” tisz­tel­jük.

Jelenits Ist­ván pi­a­ris­ta szer­ze­tes, Szé­che­nyi­-dí­jas te­o­ló­gus, ta­nár, író nyolc­van esz­ten­de­je, 1932. de­cem­ber 16-án szü­le­tett Be­ret­­tyó­új­fa­lun. 1985-től tíz éven át a pi­a­ris­ta rend ma­gyar­or­szá­gi tar­to­mány­fő­nö­ke volt. A ki­lenc­ve­nes évek­től több fel­ső­fo­kú ka­to­li­kus in­téz­mény­ben ta­ní­tott. Ös­­sze­gyűj­tött írá­sai öt kö­tet­ben lát­tak nap­vi­lá­got az Új Em­ber Ki­adó gon­do­zá­sá­ban.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1955)

Egy év a fron­ton. El sem tud­juk kép­zel­ni, hogy él­ték túl azok, akik ott vol­tak. Re­mé­nyük ta­lán ab­ban le­he­tett, hogy tud­ták, ha­za­vár­ják őket. Egy édes­anya, édes­apa, test­vér, meny­as­­szony vagy eset­leg Ju­li­ka, a lép­cső­ház­ból. De az az egy év ott­hon sem mú­lik el nyom­ta­la­nul. Elő­for­dul­hat, hogy a sze­re­tett Csé­ri Ju­li­ka (Ruttkai Éva) ép­pen­ség­gel le­vá­gat­ta a ha­ját, más fér­fi­val is ta­lál­koz­gat, és rend­sze­re­sen jár ba­rát­nő­jé­vel a Fe­ke­te Ri­gó­ba, hogy ott meg­igya­nak egy-egy pi­ko­ló vi­lá­gost leg­újabb hó­do­ló­ik­kal. Va­jon a front­ról ha­za­tér­ve Mar­ci (Bitskey Ti­bor) el tud­ja fo­gad­ni a meg­vál­to­zott lányt? Tud­ja ugyan­úgy sze­ret­ni, mint egy év­vel ko­ráb­ban? És elég-e há­rom nap ar­ra, hogy a két sze­rel­mes em­ber is­mét egy­más­ra ta­lál­jon? Most is ak­tu­á­lis kér­dé­se­ket vet fel Máriássy Fé­lix já­ték­film­je.

Duna Univerzum

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (1993)

A vi­lág száz­nyolc­van­négy vá­ro­sá­ban van met­ró. Leg­elő­ször a lon­do­ni épült meg, 1863-ban. (Váll­ve­re­ge­tés­sel mond­hat­juk: a bu­da­pes­ti a har­ma­dik, 1896-ból — a lon­do­ni mel­lett csak a chi­ca­gói elő­zi meg.) A vo­na­lak Sanghajban a leg­hos­­szab­bak, együtt­vé­ve négy­száz­hu­szon­há­rom ki­lo­mé­te­re­sek, a leg­több ál­lo­más New York­ban van (négy­száz­hat­van­nyolc), s vo­nal­ból is ott van a leg­több (hu­szon­hét), a leg­több utast pe­dig a to­ki­ói szál­lít­ja, na­pon­ta több mint nyolc és fél mil­li­ót. Met­ró­ügy­ben Lille is dom­bo­rít: Eu­ró­pá­ban el­ső­ként e fran­cia vá­ros­ban köz­le­ked­tek VAL rend­sze­rű, au­to­ma­ti­kus mű­kö­dé­sű, ve­ze­tő nél­kü­li sze­rel­vé­nyek. Nem te­he­tek ró­la, le­nyű­göz­nek a szá­mok és a le­gek. Ezért hát a mi­nap a pá­ri­zsi met­rón, bár ren­de­sen el­ke­ve­red­tem, csak az járt a fe­jem­ben: a vi­lág má­so­dik leg­több vo­nal­lal (ti­zen­hat­tal) és ál­lo­más­sal (há­rom­száz­nyolc­van­eg­­gyel) ren­del­ke­ző há­ló­za­ta ez.

Heinrich Böll (1917—1985) No­bel-dí­jas né­met író, mű­for­dí­tó de­cem­ber 21-én szü­le­tett Köln­ben, ahol egy ka­to­li­kus ele­mi is­ko­lá­ban ta­nult. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú kez­de­tén be­so­roz­ták a Wehrmachtba, né­hány hó­na­pig Ma­gyar­or­szá­gon is szol­gált. A het­ve­nes évek­ben a Nem­zet­kö­zi P. E. N. Club el­nö­ke volt. 1972-ben mun­kás­sá­gá­ért No­bel-díj­jal ju­tal­maz­ták. A vi­lág­há­bo­rú után ő volt az el­ső né­met író, aki el­nyer­te ezt az el­is­me­rést.

Bacsa Dávid

Itthon vagyok

Vonatfütty… az állomás füstje csapta meg
orromat, s az este köpönyege terült
    a városra.

Mintha vízcseppek koppannának
    a peronra,
úgy hangzott léptem a szürke köveken,
s vitt az utam, nem is tudom, hova…

Akkor eltűnődtem a városon,
    mely körülvett.
Gyermeki kacajok s álmok úgy törtek rám,
akár a természet dallamára felbukkanó
    éji bogarak.

Nincs más, csak fény és va­ló.
Nincs sö­tét­ség és ha­lál a vi­lá­gon.
A ten­ger part­ján ál­lunk va­la­há­nyan.
Én is, egy — ama­zok kö­zül va­ló,
Kik a hal­ha­tat­lan­ság hal­ra­já­ra
Há­lót ké­szí­te­nek fo­gás­ra vár­va.