Utolsó karácsony
A halál a forgószél láthatatlan alakját magára öltve éjfél után végigtáncolt a Fő utcán. Talpa alól szétrugdosta a havat, a föld karácsonyi ruháját, melyben a kicsiny Jézus születését ünnepelte. Hol a kocsiúton, hol meg a házak tetején ropta kísérteties táncát. Némelyik ablakon bezörgetett, majd üvöltve továbbnyargalt. Bebújt a kéményekbe, aztán jól meghempergőzött a holdfényben csillogó havon. A szunyókáló bakter fejéről leütötte a báránybőr kucsmát, és addig rugdalta, míg tele nem lett hóval. Mikorra a vén faluvigyázó utolérte fejfedőjét, már a szomszédos háztető széldeszkáit feszegette.
A kutyák vonítva, vicsorítva ugatták, míg abba nem hagyta táncát Ferenc bácsinak, az utca vén vízhordójának viskója előtt, a falu végén. A szél fütyülve nekiiramodott a holdsütötte pusztának, a halál pedig az ajtóhasadékon bebújt a rideg, barátságtalan szobába, ahol szalmából vetett derékaljon, egy kopott suba alatt, az igazak álmát aludta az öreg. A szűk kis ablakon bevilágított a hold. Középen egy rozzant kecskelábú asztal állott, mellette meg egy üres katonaláda. A sarokban rozsdamarta kályha várta a reggelt, mikor majd Ferenc bá’ a karácsonyi ünnepre való tekintettel tüzet gyújt benne.
A halál odalépett az ágyhoz. Megszámolta az öreg arcán a barázdákat, aztán kíméletlenül lehúzta róla a takarót derékig, majd az ajtóhasadékon elillant.
Reggel felé a kicsi szoba csendjét megzavarták az öreg mélyről jövő köhögései. Arcát pirosra festette a láz. Már ébren volt. Csak a feje látszott ki a suba alól.
– Menni kéne köszönteni… Meg az edények is üresek… Megyek köszönteni – mondogatta erőtlen hangon.
