Tóth Sándor

Római pillanat

Szerző:

Jegyzet

Sokszor eszembe jut mostanában a Giannicolo, amely Tasso, a költő tölgyfájának bilincsbe foglalt törzsét őrzi. Míg zöldellt a fa, az öregedő poéta gyakran üldögélt alatta, s töprengett a mulandóságról. Közelében gyerekcsapat zsivajgott, labdáztak (fociztak) afféle rongylabdával, s időnként orron találták a mozdulatlan költőt, aki addigra művében Jeruzsálemet felszabadította Bouillon Gottfried kereszteseivel, s angyalokat, démonokat röptetett a színen. Filippo Buono, a jó Fülöp atya (a Néri), amint nevezték, árváival, csavargóival labdázott a halmon. Tizenhét esztendős korától Róma polgára volt, a nép kedvence. Szürke, foltos reverendás pap, stílusában nemegyszer bohóc, mivel ezt mondogatta: Istennek, a hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát kell ölteni, minden emberi dolgot a feje tetejére állítani.

Az elhivatottság s a kultúra lelkületével

Szerző:

Béda, a tiszteletre méltó

Egyre fontosabb a múlt aranyháza… Ködös réteken őrzi teheneit Caedmon, a pásztor és a költő. Alig tudunk róla valamit, de aki számon tartja, annak számára már hírével messze jár: Béda, a tiszteletre méltó, vagy miként az általa is jól ismert nyelv, a latin mondja: Beda Venerabilis.

A VII. század szülötte – hazája Észak-Anglia – tudományával és ihletett poézisével tűnt ki akkor, amikor már Gergelyt – a kort himnuszokban lezáró pápadalnokot – jól ismerték: a reformátort, aki az egyházi műveltség összefoglalójaként megkapta a Nagy jelzőt.

Ami még összetarthat?

Szerző:

Jegyzet

Autóbuszra vártam, kisvárosban. Bizonytalan a járat, hallottam egy dúlt arcú „pilótától”. Legyintett – amúgy fölényesen –, s továbbment. A népes várakozók közül valaki megszólalt: – Higgyék el, bár abszurd, de ezt az országot már csak a gyűlölet tartja össze.

 Próbáltam a fogalmat elemezni, töredékmondatokba szorítani. Emlékezni bizonyos „szakszerű” magyarázatokra. Például: gyűlölet, gonoszság egytestvérek, az ember értelmének, akaratának szokásos hajlama. Mindezt önzésből, önmagáért keresi. Egyetlen mondatra emlékszem pontosan, a szerzőjére nem: „Lanyhaság az oka a rosszakaratnak.” Ha szeretnék valamit tenni, milyen elhatározás vezet elgondolásaimban. Magát a történelmet hívhatjuk tanúságtevőnek: voltak, akik másokat félrevezetve, önmaguk önzését helyezték előtérbe. Mások jó úton indultak, de a hatalom, a pénz leváltotta az erényeket.

Szent Johanna szeretetmáglyája

Szerző:

 

Szentünk azok közé tartozik, akiket az irodalom és a zeneművészet – különböző századokban – újra meg újra fölidéz. Más és más megközelítésben igazolja: „Ártatlanságának egyszerűsége rettenetes, mint a tűz.” Bibliai lehet hozzá társítani azokat az ellentmondó képeket, amelyek csupán akkor tisztulnak ki a látás számára, ha egymás mellé sorakoztatjuk őket. Mindig van egy pont, ahol a szónak el kell hallgatnia. Ez az a küszöb, melyet kötelező csendnek nevez a misztika. Ekként gondolhatta Schiller, Jean Anouilh, Bernard Shaw vagy Maxwell Anderson, amikor az orleans-i szűzről írtak.

Van még éneke a földnek

Szerző:

Jegyzet

Hegyvidéken most virágzik a fehér akác, amely illatával elborítja a völgyek kertjeit. Gyermekkorom szép emléke, amikor anyámmal megkerestük a vándorméhészeket, és mézet meg lépes mézet vettünk.

Hosszú évtizedek múltán pilisi nyárelőn ugyanazt érzem, mint akkoriban, akácvirágzáskor, a Mátra alján. Komoly arccal kezdem átgondolni újra meg újra esténként az emlékeimet. A virágok lehajló fürtjeihez érintem őszülő fejem, s az illattal a táj komolyságát hagyom a szívemhez érni. A szent vonulatok ilyenkor mintha feltárnák titkaikat, és előlépnének az időkből azok, akiknek több volt a természet virágzása pusztán évszakjelenségnél. A szentség hírében élő püspök, Prohászka Ottokár jár előttem fehér köves kapaszkodókon, amelyeknek gyakori vendége volt. Az ő szavait hallom: „Csodálatosan hathatós, üdítő s lelkesítő benyomások vetődnek lelkünkre a világból, s a természet ki sem fogy belőlük, mert Isten szerelte föl e mágikus hatások ébresztésére.”

Lélekhárfás

Szerző:

Óbudai Nyár. A fesztiválon a Szent Efrém Bizánci Férfikar bensőséges szólamhangzásait hallgattam. Hazánk egyetlen ilyen professzionális zenei együtteséét. De ki a kórus névadója?

A 325-ben megtartott niceai zsinaton, ahol hitvallásunkat Áriusz ellenében megfogalmazták, jelen volt egy tizenkilenc esztendős ifjú is püspökével: Niszibi Efrém, akiből később költő és egyházdoktor lett.  

Alig egy esztendeje keresztelték meg. Hamarosan szerpap lett. Nem tudhatta, hogy egyszer így beszélnek majd róla az emberek: Efrém, a Szentlélek hárfája.

A Páduai Szent humanizmusa

Szerző:

Ferdinando Camon olasz író az oltárról elmélkedik egyik regényében: „Minden oltárnak megvan a maga köve. Minden szent kőben vannak ereklyék. S ily módon a világ minden oltárát összetartja egy kötelék, amit az egyház szentek közösségének hív.”

Il Santo – mutatja Pádua utcáján valaki, amikor a bazilikáról kérdezem. A Szent. Így hívják a főtemplomot patrónusáról, Antonióról, a legnépszerűbb szentek egyikéről. A portugál származású ifjú először az Ágoston-rendi kanonokok közé lépett, de amikor kolostora (a királyi!) politikai csatározásokba kezdett, nyugtalanná vált, s a szomszéd kolostor ferenceseinél keresett védelmet (a gazdagság ellen).

Patak

Szerző:

Az Úr kertjét öntöző folyó négy ágra szakadt, hogy a világnak életet adjon. Amit a Teremtés könyve elmond, vizek archetípusa lehet, még a legkisebb pataké is, amely réten suhan át, vagy hegyek közt csörgedezik, esőszakadásban magasra szökik, átsuhan pallón, hídon. Aztán megcsendesül, és újra önmagát mutatja tájnak, embernek. Jellegzetessége, a mozgás „árasztja a bölcsességet”, bármily kevés vizű is – ha tiszta. Mauriac, a francia író a kegyelem folytonos patakjáról ír, amely soha ki nem szárad. Természetfölöttisége ez a víznek, szeretetbizonyság, hogy a Teremtő nem feledkezik meg fiairól.