Tóth Sándor

Ötven éve halt meg

A fordulat előtt egy hónappal, 1989-ben találkoztam az özvegyével. Rózsi néni a maga szilárd jellemével férjéről mint a hűség és a honszeretet példájáról beszélt. Elmondta: amikor Rákosiék Kossuth-díjat adtak neki, nem akarta elfogadni, mire figyelmeztették: vegye át, különben bosszút állnak rajta. Elfogadta, de minden fillért szétosztott tudósoknak, művészeknek, szerzeteseknek, rászorulóknak. Az utolsó háromszáz forintot a házmesternének adta, aki folyton sírt: „Nincs Isten, mert már éhen halok.” „Van Isten – szólt Lajtha –, látja, most is segít magán!” A zeneszerző hívő református volt.

Vagyis a református testvér Kazinczy Ferencé, a nyelvújítóé. 1826 februárjában Stettner Györgynek (írói nevén Zádor) ezt írta levelében: „Képzeld – mert úgy hiszem, nem fogod hallani szavamat részvéttel és javallás nélkül – a múlt holnapban egy iskolai könyvet dolgozék. Feleségem két legifjabb fiamat, kinek egyike Bálint nyolc, Lajos öt esztendős, Bibliai históriákkal múlatgatja. Minthogy ő azokat franciául tanulta a Klastromban (Bécsben) s most magyarul kell mondania sokszor elakad a beszédében, s magyar könyvet kért rá. Hübnerünk (…) ügyetlen beszéde (…) elakasztja. Egy hét alatt kész vala nálam Hübner úgy, hogy a gyermek egy kevés gyakorlás után saját szavaival elmondhassa, amit olvasott, vagy olvastatni hallott.” A felvilágosodás szellemében gondolkodó író, költő, nyelvész életének rejtett ideje volt ez, akinek Lajos fia a szabadságharc mártírja lett.

Halhatatlan-e a népművészet? – kérdezi egyik összegző tanulmányában Illyés Gyula. Az ókori és az európai művelődéstörténetet, főleg az irodalmat tekinti át. Keresi az összefüggéseket, a folyamatosságot ezredek, századok értékrendjében. A válasza egyértelmű, a modern idők szellemi kincsestárában is megleli azt, amit például már Homérosz fontosnak érzett a hagyományok és a kultúra együttlétében.

A mostanában zajló nemes versengés, a Fölszállott a páva színvonalas tévéadásai ismét fölvetik az illyési kérdést, a XXI. század második évtizedében azt, hogy nemzeti és népi kultúra összetartozik-e még, és egyáltalán: új nemzedékek jelenlétében van-e létjoga ősi vagy későbbi tradícióknak – ezúttal táncban, dalban, hangszeres muzsikában. Amikor a legkülönfélébb külföldi és hazai szórakoztató stílusok veszik át a birodalmat, van-e érdeklődés a régi iránt a fiatalokban? Nem felesleges történelmi utalással élni. Eléggé köztudott, hogy a XVIII. századdal megszűnt az a kétirányú mozgás, amely az előző korban a népi és a hivatásos kultúra kapcsolatát jellemezte; úgy tűnt, hogy a paraszti kultúra teljesen befogadóvá vált, holott a kapcsolat jellege változott meg.