Vállalni az örömet

Öröm és hit. Sokszor nehéz együtt elfogadni a kettőt. Bölcs adventi homíliában hallottam azt a példát, amely egy iskolásfiúról szólt. Rokonai nevelték, a szülők „útra keltek”, ki tudja, hová. A fiú szerette az oltárszolgálatot, a lelkipásztor figyelemmel kísérte őt. Egy ilyen zsenge lélekben mi zajlik, ki tudja. Szolgálatai a miseáldozatban bizonyára sok vigaszt és ragaszkodást jelentettek neki, mert egyik nap ezzel állt a plébánosa elé: Atya, milyen szép az élet. Vagyis – a teológia szavaival –: „az Örökkévaló jelenléte az időben”. Lacroix azt is leírja, hogy a hitben vannak fogalmi ismeretek, de van konkrét ismeret is: „a lélek új és megélt viszonya Istennel”. Arról fölösleges vitát indítani, hogy a gyermekkor mennyire képes ezt felfogni. A gyermekkor kegyelme erősebb, mint a felnőttségé, a fogékonyság, a bizalom ugyanis könnyebben eloszlathat mindenféle kételyt. Csak a kegyelem ne maradjon el, amely észreveszi, méltányolja ennek az időszaknak az értékeit. Így kerülhet előtérbe az öröm mint nevelési feladat.


A modern személyiségelmélet sokat foglalkozik a depresszióval, amely ha enyhe formában is, de leggyakrabban fordul elő a serdülők életében. A szülőktől való fájdalmas elszakadás megélése ez, korán jelentkezhet a családi környezet hiányában.

 

Így nőnek fel nemzedékek, akik később azt a dimenziót képtelenek érzékelni, elfogadni, amely az áldozathozatalból fakadó öröm. A hit válsága az öröm válsága. A keresztény humanizmus a Krisztus-kortárs gondolkodására jellemző – a hitben. Gondolkodás és cselekvés, a személyiség méltóságának kiteljesítése, sohasem lemondó. Az öröm hiánya tudomásunkra hozza, hogy a távolság Krisztustól „a szívből ered”, elszakadás az istenképiségtől. Talán ezért terjedt el a szólás: ha egy szent szomorú volna, nagyon szomorú szent volna. A személyiség lényegét elemző, sok szenvedést átélt Emmanuel Mounier írta az 1940-es években:
„Könnyű kereszténynek lenni, ha az erőt és örömet ad a szívnek, könnyű a szeretet, a barátság és a halál átalakító óráiban.” Könnyű minden helyzetben, ha képesek vagyunk vállalni az örömet. Ahogyan Mounier és felesége vállalták, amikor gyógyíthatatlan kislányukat ajándékként fogadták el. Az apa egyik levelében olvasható: „Érzem, hogy a valós, a pozitív a nyugalom: kislányunk szeretete, amely szelíden felajánlássá alakul át, a rajta túláradó gyengeségben, amely tőle indul el és visszatér hozzám és minket is átalakít vele; és a fáradtság csak a törékeny teste, amely nem tudja felfogni ezt a fényt (… ). Az imával erősebbek lehetünk; a szeretet, az önátadás és a szív mély örömét fenntartó akarat segíthet.”