Tóth Sándor

Ezek már tavaszi gomolyfelhők, bár fekete „tömbökből” még záporozott a hó. Színek, hópelyhek – könnyedség fogadtak az erdő alatt, s tovább a templom felé – toronyiránt, szólító táji szimbólumok. Aranyfelhő, sötétkék fellegfoszlányok, két évszak találkozása, a tél búcsúja, gyöngülő ereje. A sötétkék és a végtelenség – éppen a fejem fölött. És a fehér, meg az arany? Az utóbbi ambivalens, jelenti a mulandó értéket és a maradandót, amely kibírja az ítélet tűzpróbáját. Templomi (liturgikus) ruhák aranyában két alapszín testvériesül: a fehér, az „égi boldogság” jelképe s a vörös, a szereteté.

Énekek Szent László király tiszteletére

Szent László-s helyen írom e sorokat. A Mátra tövében, a Cserhát ölében, ahol a lovagkirály a legenda szerint vizet fakasztott megfáradt katonáinak. Alakja óriássá nőtt a tájban: „táltos lován” egyenesen a bércekről ugratott ide – ahogyan az emlékezet ma is tartja. Ilyen a népi elégedetlenség. Ha valakit tisztel, határain túlra helyezi a valóságot. Az érdem és a szeretet nevében teszi, és sokszor ez szüli a hiedelmet. „A népnek ugyanis a hős, a daliás, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök (…). A nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg” – idézi Prohászka Ottokárt Győr püspöke annak a könyvnek ajánlásában, amelynek címe: Énekek Szent László király tiszteletére. (Most jelent meg a Magyar Napló kiadásában.)

Magunk vagyunk az örökös magányban / Akár a víz. Akár az anyaföld. Pilinszky írja ezt Egy arckép alá. A szem, a homlok, a teljes arc sugallhatta, a lélek benső állapotának tükre: a teremtés emberképe.

A magányhoz az időt kapcsolom, amelyről számtalan meghatározás született, de korunkban leginkább arra figyelhetünk, amely így definiálja: „A nyugtalanság maga az idő, az időbeliség kifejezése.” Mi köze ennek a magányhoz? Másik költő, Weöres Sándor írja: Minden olyan gyors az állandóságban / hogy mire valamit gondolnék / már másra gondolok. Ez a gyorsaság fosztja meg korunkban az embert önmagától, a körülötte élőktől, ez taszítja a magányba, ahol mindig a „jelen” pillanata tartja fogva. Az ilyen személyről mondja a lélekelemző, hogy emlékezés nélküli szellem, teljesen távol van önmagától. Az elidegenedés nem más, mint magány. Nélkülözése annak, ami a múlt és a jövő közt feszül. Mert ki tagadná, hogy vágyaink végül a jövőre irányulnak, miközben a múltnak búcsút intünk. Így telik az élet múlt és jövő közt abban a nyugtalanságban, amelyről Szent Ágoston elmélkedik.