Szigeti László

Egy szakácsnő, egy rendező és egy pápa találkozás

Sok mindenre jó egy interjú. Például arra, hogy általa behatóbban megismerhessünk olyan embereket, akikhez amúgy nem egykönnyen juthatnánk közel. Így akár azt is megtudhatjuk például egy pápáról, hogy melyek a kedvenc filmjei. Persze valahogy elboldogulnánk az életben az efféle információk nélkül, de bizony még egy ilyen apróság is sokat elárulhat egy ember lelkiségéről, legmélyebb valójáról. Kevéssel a megválasztása  után nem sokkal – egy korábban készült interjúkötete felértékelődésének köszönhetően – kiderült Ferenc pápáról, hogy legkedvesebb filmes élményei között tartja számon a Babette lakomája (1987) című alkotást.

Csaknem két évtizede dédelgetett álmát váltja valóra az olasz származású amerikai rendező, Martin Scorsese, akinek A Wall Street farkasa című, a mozikban most futó filmjében nem kicsit sikerült túlpörgetnie a rá egyébként is jellemző verbális és tettleges durvaságot, persze-persze a művészi szabadság és hitelesség jegyében ütve nagyokat, de persze még inkább persze a célközönség moziba csábítása céljából randizva a pornográfiával. (Ebbe a pénzeszsákutcába fordult be mostanság Lars von Trier is A nimfomániás című, kétrészesre ügyeskedett munkájával.)

Pirk László képei a Párbeszéd Házában

Álomsűrűségű látomások vetülnek elénk: ég és föld, isteni és emberi találkozása. Egymásba játszásuk, egymásban tükröződésük magával ragad. A jezsuiták budapesti Párbeszéd Házának kápolnájában járunk. Szakrális térben, bár szentség, sőt oltár sincs itt, de szellemét a hely több évtizedig tartó méltatlan feldaraboltsága és beépítettsége dacára sem vesztette el, s a felújításnak köszönhetően mára újra a szenttel való találkozás, az elmélyülés nem mindennapi állomása is lett. Pirk László (1953) Munkácsy-díjas festőművész kiállításán sorakoznak az említett képek, megannyi színes tükörablak a lélek, a kozmosz s a mindezekben megcsillanó örökkévalóság végtelen távlataira.

Freud és C. S. Lewis – egy színpadra vonva

Az egyik szenvedélyesen hisz Istenben, a másik pedig abban, hogy a Magasságbeli nem létezik. Sőt, erről meg van győződve. Vagy mégsem biztos a dolgában? Merthogy folyton tusakodik. Lehet, hogy olykor megkísérti a hit, ahogy ez a legkörültekintőbb tagadókkal is előfordul? Kiemelkedő képviselőjük, a keresztények sok gyermekbetegségére, ellentmondásos vagy nem a mélységből forrásozó életválaszaira is kíméletlenül rámutató „idegen próféta”, Sigmund Freud egyenesen meghívja magához a kísértőt, egy angol irodalomtörténész professzort, aki felnőtten lett hívő kereszténnyé. A halál kapujából a világra és sok bajára még egyszer visszanéző öreg lélekgyógyítónak nem fér a fejébe, „hogyan történhetett, hogy egy intelligens ember hirtelen eldobja az igazságot, és egy alattomos hazugság karjaiba dől?” A hitre kísértő nem más, mint Clive Staples Lewis, a Krisztus-központú életről szóló művek szerzőjeként máig világszerte vonzó gondolkodó.

A kettejük örök kérdésekre keresett és megtalált időközi válaszairól szóló eszmecserét az írói képzelet szülte: párbeszédük Mark St. Germain amerikai szerző tehetségét dicséri, aki Az utolsó óra (Freud’s Last Session) című kétszemélyes színművében ereszti össze a szellemóriásokat. A halálosan komoly és derült pillanatokat magával ragadó szellemességgel váltogató drámát immár Budapesten is megnézhetjük: nemrég mutatta be a Belváros szívében megbújó Rózsavölgyi Szalon.