Az ember csak az imában lehet egészen önmaga
Többek közt ezzel a megállapítással kezdődik Ignace de la Potterie (1914–2003) flamand származású jezsuita szerzetes nemrég magyarul is megjelent könyve, melyben nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy közelebb férkőzzék Jézus imájának világához. Biblikus teológusként természetesen a témára vonatkozó szentírási részekre alapozza mondandóját.
A Narnia földjét megálmodó író, C. S. Lewis óta valamennyi régi, a ház félreeső zugában megbújó ruhásszekrény gyanús jószág. Illetve bár így lenne: ha átfúrva magunkat az áporodott, emlékeiktől is súlyos nagykabátok erdején csak mennénk, mennénk előre, mígnem egy másik hívogató világban találnánk magunkat, ahol a dolgok előbb-utóbb megmutatják igazi arcukat.
„Európa” manapság hajlamos megfeledkezni gyökereiről. Emlékezhetünk: a kontinens zászlóshajójának tekinthető unió alkotmányának bevezetéséből is kimaradt, hogy a vénecske földrésznek némi köze van például a kereszténységhez. Az Európai Parlamentben mondott beszédében Ferenc pápa is emlékeztetett a gyökerek fontosságára, hogy a kereszténység történelmét tovább írjuk; ez a jelenünk és a jövőnk is. Ez adja identitásunkat. Európának erős szüksége van arra, hogy újra fölfedezze arculatát.
A Kaláka Fesztiválon jártunk
Már a második ráadás. Most is Radnóti Éjszaka című verse, mellyel a zenészek igyekeznek a csend felé terelni jólesően telhetetlen közönségüket. A halkan szemlélődő költeményt negyvenöt éve, a Kaláka alakulása esztendejében öltöztette dalba az egyik alapító, a végül színészi pályára tért Mikó István. Az együttes négy tagja: Becze Gábor, Gryllus Dániel és Vilmos, valamint Radványi Balázs, immár hangosítás nélkül, egészen előrejön, az ülőhelyeiket már rég maguk mögött hagyó (nem csak) nézők pedig mintegy varázsütésre áhítatosan a színpad tövébe lépkednek, s velük együtt éneklik a késő esti órán: „Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom…” A lassanként összegyűlő fél évszázad során nem fakult, nem avult a költői szó s a dallam ölelése. Ma is megérint. Ezt tanúsítják a jelen lévő rajongók: az ide-oda totyogó kislánykák-legénykék, fiatal szüleik, diákok és nyugdíjasok. Sokféle korosztály örömére hunyorognak egyetértően Eger fölött a csillagok.
Hogy nézett ki Páduai Szent Antal?
Zakeus, a vámos is látni szeretett volna. Látni Jézust. Talán mert a nevezetes tanító felkeltette az érdeklődését. Aztán látta, és hitt benne. És alapjaiban változott meg az élete. Persze nem pusztán attól, hogy rátekinthetett. Hisz sokan szemtanúk, de ettől még nem válnak tanúkká. Kukucskálni, nézdegélni nem azonos azzal, mint amikor egész valónkkal, igazán személyesen vagyunk jelen egy találkozásban. Mégis, testben létezőkként az a tapasztalatunk, hogy csupán attól, hogy valakinek megpillanthatjuk az arcát, személyesebbé válik mégoly egyoldalú kapcsolatunk is. Hátha közelebb férünk az egyszeri, megismételhetetlen másik ember titkához…
Pesten, a Józsefvárosban járok, a Jézus Szíve-templom környékén. Jól ismert kereszteződéshez érek: a Mária és a Krúdy Gyula utca találkozásához. Most mégis másként látom, mint eddig hétről hétre, misére menet: belém hasít, amit a napokban olvastam Dávid Katalin művészettörténész nemrég megjelent kis kötetében a férfiról, akit a főváros világháborús ostroma idején üldözői futtában lőttek le, és épp a jezsuita templom sarkánál esett össze. Végleg.
Könyvespolcra
„Olyan volt számomra a Bibliám, mint a szerelmes levelek gyűjteménye, közös titkunk az Úrral. Senki nem mondta, hogy tanuljak meg belőle verseket. De ahogy szóltak hozzám, emlékezni akartam a szavakra. A különleges részeket megjelöltem, gyakran dátumot is írva melléjük. Aztán kértem Istent, hogy segítsen nekem aznap az iskolában.”
Gyermeki sorok. Tán magunk is próbálkoztunk azzal hajdan, hogy némi mennyei segítséggel hátha elkerülhetünk például egy alkalmatlan időben ránk leselkedő órai felelést. Csakhogy itt nem efféléről van szó, hanem egy olyan kislány Istenre találásáról, akit mindenki elutasított. Még serdülőkorában „megesett” anyja, a láthatárról csakhamar eltűnő apja s azok is, akik ilyen-olyan indítékkal, nevelőszülőként hosszabb vagy rövidebb ideig otthonukba fogadták.
„Hagyd a politikát, építkezz”… Bárcsak ma is megszívlelnénk Móricz Zsigmond hajdani, a Kelet Népe című folyóiratban közzétett programadó mondatát. Mert van ám izgalmasabb és éltetőbb foglalatosság, mint közpénzen, fő műsoridőben egymást mardosó, roggyant vagy épp túlmozgásos pártpolitikusok terméketlen magánszámaira pazarolni az időnket, az ilyen-olyan oldali csatlós sajtó szellemi leépítő tevékenységétől kísérve.
Egy nép vagy nemzet lelki egészségének egyik fokmérője, hogy mennyire tartja elevenen a közösségében termett pozitív példák emlékét. Nem bús-borongós múltba révedésről vagy az agyonkozmetikázott mesetörténelem világáról van itt szó, hanem olyan kezdeményezésekről, amelyek a valóság terheivel és akadályaival számoló, de ezek ellenére is cselekedni kész, értékeikkel tisztában lévő, a szabadságuk mellett felelősségtudatukkal is élő embereknek köszönhetők. Merítsünk most az egyébként inkább pusztító XX. században is felfakadt tiszta források egyikéből.
