„Utad, Jézus, veled járjuk” – énekeljük nagyböjtben, ha péntekenként keresztúti ájtatosságon veszünk részt. Utad, Jézus, veled járjuk – nagypéntekig. Aztán, a hét első napján, amikor még sötét volt, a fájdalmak férfijának léptei olyan úton haladtak tovább, ahová az emberi szem nem lát el. Mi pedig megtorpanunk. De aztán a feltámadt Jézus újra feltűnik a láthatáron, ránk tekint, mintha mosolyogna, s a húsvét csendjében mellé szegődhetünk az öröm útján.
A végéhez közelgő nagyböjt éppenséggel nem a sopánkodás ideje, s az is lehet, hogy valaki úgy gondolja, filmek után keseregni sem helyénvaló ilyenkor, hisz vannak, akik épp a mozitól vagy a tévénézéstől tartóztatják meg magukat húsvétra készülve, mi most mégis csalódottságunknak adunk hangot amiatt, hogy mások megtartóztatnak minket legalább három olyan alkotástól, amely a jelek szerint akár a lelki elmélyülés, a lényegre figyelés eszköze is lehetne. Jézusról szólnak e leírásuk alapján ígéretes amerikai filmek, melyek a maguk módján „továbbgondolják”, körüljárják a bibliai elbeszélést. A hazai forgalmazók érdektelensége miatt a mi szemünknek egyelőre (?) sajnos láthatatlanok maradnak. S mivel egyebet nem tehetünk, legalább legyünk tisztában azzal, hogy nagy eséllyel miről is maradunk le már megint.
Mióta a fotótörténet első pápája, a haladónak nemigen nevezhető agg IX. Piusz (ő volt a leghosszabb ideig – 1846-tól 1878-ig –, több mint harmincegy évig hivatalban lévő katolikus egyházfő) hagyta, hogy fényképeket készítsenek róla, sok víz lefolyt a Teverén, és ahogy begyorsult a XX. század, egyre nagyobb számú felvételt láthattunk Róma aktuális püspökéről. Eleinte főleg műtermi, erősen beállított fotókat, aztán a technika rohamos tempójával lépést tartva már természetesebb életképeket is, de az amatőr „találatok” áttekinthetetlen tömege csak az emberek közt rendre elvegyülő Ferenc pápa megválasztása óta terjed, elsősorban természetesen az interneten.
„Azok, akik keresztre feszítették – ezt minden további nélkül el kell nekik ismerni –, soha egy percig sem vádolták Krisztust azzal, hogy unalmas alak lett volna. A későbbi nemzedékekre maradt az a nemes feladat, hogy ezt a felforgató hangot megfelelő hangtompítóval lássa el, és az unalom levegőjével vegye körül. Sikerült jól lenyesni Júda oroszlánjának karmait, szelíd és alázatos szívű cicát csinálni belőle – jámbor öreg hölgyek és sápatag káplánok háziállatává szelídíteni.”
Igen, azt a „Barna” nevéhez illőn első, sőt második pillantásra is meglehetősen jelentéktelennek és nem túl sokat ígérőnek látszó angol katolikus papot, aki teremtője akaratából rendre rejtélyek, nemegyszer borzalmas bűnügyek helyszínén tartózkodik épp, majd a felszínes szemlélő számára nehezen belelátható éleseszűségének és bölcsességének köszönhetően feltárja a körülötte lévők által elvétett igazságot. Említett teremtője nem az Úr, csak Gilbert Keith Chesterton úr, a jeles angol konvertita író, aki szinte mindazt belesűrítette legemlékezetesebb szülöttének figurájába, ami számára fontos volt: a katolikus hit világlátását, az igazság szeretetét és lankadatlan keresését, az emberek s a dolgok mélyére látás igényét s no persze a humort, mely műveinek, olykor nehezen követhető gondolati csavarjainak üdítő kísérője. (A pap alakjának ihletője John O’Connor bradfordi plébános volt, akinek személyes hatása nem kis részben járult hozzá, hogy az író megtért, és végül belépett a katolikus egyházba. Később kis kötetet szentelt „lelki gyermeke” emlékének, Brown atya Chestertonról címmel.)
Szem nem látta, fül nem hallotta… Pál apostol szavai keresgélnek bennem, az eljövendő országról, melyet Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Szem nem látta, fül nem hallotta… Mi van mindazon túl, amit érzékelnünk adatott? Van-e bármi? Érzékeinkbe zárva mindegyre várnánk a bizonyosságot, hogy a sötétben is lássunk, a csöndben is halljunk: van ott valaki? De csak a tapogatózás marad.
Krisztus keresztútját járjuk – és mégsem az övét. Sorra felvillannak előttünk a stációk címei, aztán lépésről lépésre egy mai német kamasz lány kálváriájának vagyunk a szemtanúi. Itt is egy elkerülhetetlennek tetsző, értelmetlen halál felé vezet az út: virágában pusztítanak el egy életet. Hajdan a sötétség erői – s végtére most is. Maria – egy fundamentalista katolikus közösséghez tartozó család gyermeke – megdöbbentő elhatározásra jut: szótlanul élő, tán autista kisöccse gyógyulásáért felajánlja életét Istennek. Mondjuk kevésbé burkoltan: nem az életét, a halálát kínálja cserébe. Ennyiből már sejthető, hogy valami nagy baj lehet az evangélium örömének nem sok helyet szorító vallási csoport háza táján.
Nem térkép e táj. Afféle mottónk, életigénk lehetne e Radnótira utaló mondatfoszlány. Eszünkbe juthatna, valahányszor arra csábulunk, hogy a földés testközeli valóságból akár embertelenségig vezető személytelen távlatokba emelkedjünk. Ismerjük mindannyian a „járulékos veszteség” vagy „az ellenség élő erejének felszámolása” cinikusan szenvtelen kifejezéseket, amelyek akár tömegével elpusztított emberek tetemeinek valóságát takargatják. Igen, statisztikai vagy kartotékadattá távolítva jóval könnyebb kegyetlenül vagy öldöklően dönteni sorsokról. Előttünk a számtalan filmben látott kép is, amint a gyilkos, kivégző fegyvert szegezve áldozatára azt ordítja: „Ne nézz rám!” Egy tekintet a tudatunkba hatolva a velünk szemben lévő másik végtelenségére ébreszt.
