Egy kamasz lány kálváriája

Ide a tiszták, az „egyedül igaz tanítás” mindenkire (még az egyház többi részére is) ferde szemmel sandító őrzői, a gonosz elleni küzdelem rettenthetetlen katonái, a jóra is csak a bűn felől figyelő kevesek tartoznak. Maria anyja (az „édes” jelzőt most hagyjuk is), bár a „közösség” (hadsereg?) más tagjait a családon kívül nem ismerjük meg a Keresztút című 2014-es filmben, valószínűleg túltesz mindenkin a csapatból. Az elfojtott érzelmek és váratlanul kitörő indulatok, az elvakultságig következetes, beszűkült látásmód és a mindenen átgázoló „jót akarás” bajnoka ő, akinek alakját a rendező-forgatókönyvíró testvérpár, Dietrich és Anna Brüggemann olyan mértékben utálhatóra és ellenszenvesre rajzolta, hogy az asszony láttán a néző csaknem minden porcikája „ökölbe szorul”. Tegyük hozzá: karaktere néha hasonló érzést válthat ki belőlünk, mint a zsiráf látványa az állatkertben először járó paraszt bácsiból: „Ilyen állat nincs is…” A hihetőség határán olykor átgázoló terminátor-keresztény asszony Maria életének fő megrontója. Ebben a feladatkörben még a közösség papja vállal jelentős szerepet: a halk szavú, intelligens, megnyerő páter, aki hittanosait a harcra edzi, melyet természetesen „a világgal” kell megvívnia kicsinek és nagynak, az evangéliumi kifejezést ítélkező módon szinte mindenre kiterjesztve, ami csak körülveszi (pardon, körülfogja) őket. Az evangélium friss levegőjét hiába is szimatolnánk itt, szellemét csak nyomokban, mindössze utalgatásokban, féligazságokban tartalmazza az így berendezett élet. Maria szorongását látjuk csak. Nem Krisztus ő, neki esélye sincs kibontakoztatnia és a világnak ajándékoznia magát, szeretetét és tehetségét, ezt lehetetlenné teszi a félreprogramozott szívű vallási közege. Maria kívül és belül szorongatott, túl „jó” alanya e megbetegítő rendszernek, aki stációról stációra távolodik a hétköznapi élettől, egyre beszűkültebben, egyre tanácstalanabbul, egyre menthetetlenebbül. Úgy tűnik, ebből a történetből csak egyfelé vezet az út. Hiába mondja még maga a „latinos műveltségű” pap is, hogy Mariára itt a földön van szüksége Istennek, ő csak lépdel előre, megigézve, a tizenkettedik állomás felé. Krisztust kiáltanak, s Barabás neve hallik. Mariát nem tudják megmenteni, még azok sem, akik akarnák. Pedig vannak körülötte elég ép ésszel, elég ép lélekkel hívő emberek is. Szavuk, vonzásuk nem elég a kislány életben tartásához.


Rendkívül visszafogott, képi világát és hangvételét tekintve egyaránt letisztult film a Keresztút, mely a tavalyi berlini filmfesztiválon elnyerte az ökumenikus zsűri díját. Alkotói felkiáltójelet igyekeztek állítani a fundamentalizmusnak, a vallási („ekkléziogén”) neurózisnak. Kérdés persze, mennyire hiteles ötlet egy olyan világban, ahol a napi hírekben nemegyszer keresztények hitük miatt történő kivégzéséről, tömeges üldözéséről hallunk, épp egy szektás katolikus közösségre fókuszálni, melynek problémái inkább pszichés természetűek, semmint a teológia, a hit köréhez tartozók. Volna a fundamentalizmus témájának egyéb, nagyobb jelentőségű tárgya is, mint egy tradicionalista társaság. De hát a fiatal alkotók ebbe az irányba indultak, részben gyermekkori élményeik nyomán, melyeket egy efféle katolikus zárványban szereztek.

A napjainkban is jelentős tényezőnek látott vallást figyelik meg: vajon hova vezet, ha szabadjára engedjük? Ha eljátszunk a gondolattal, hogy mire képes – elszakadva a környező valóságtól, vagy inkább szembefordulva vele. Embertelenül, tehát istentelenül. Közben mindvégig Istenre hivatkozva. A film készítői persze sarkítanak, tömörítenek, elnagyolnak, de hisz ezek klasszikus eszközei a drámának. S szembesüljünk csak vele: ilyennek is látszanak a keresztények. Nem a hitet, a kereszténységet állítják pellengérre az alkotók, hanem az önmagából kifordított változatát. Krisztus és Maria sorsát, annak egyes pontjait hol egyértelműen, hol kihívóan, hol talányosan csengetik össze. Ha pedig feszültek leszünk közben, érdemes megvizsgálnunk magunkat, hol a helyünk a történetben.

A filmet az eszköztelen, fojtogatóan hiteles színészi játékok uralják: elsősorban a főszereplő Lucie Aron, illetve az anya tenyérbe mászóan érzéketlen, fafejű, idegbeteg figuráját elénk táró Franziska Weisz alakítása. Emberes feladat jutott nekik osztályrészül, ugyanis a film jelenetei vágás nélkül készültek: tizennégy állomást szemlélünk, amelyeket három kivétellel mozdulatlan kameraállásból vettek fel. Nem irányítják, csalogatják a tekintetünket, ezzel is fokozva a tehetetlenség érzését, amely a nyomasztó történet előrehaladtával elfog minket.

Jó és rossz, téves és igaz keveredik előttünk a filmvásznon, de úgy érezzük, eligazodunk mi ebben az útvesztőben. Aztán az alkotók egy pillanatra nézőpontot váltanak, csavarnak egyet magabiztosságunkon, sejtetve, hogy talán mégis történt itt valami, majd magunkra hagynak az üres sír mellett. Van-e szabadulás a magunkra zárt vallásból? Születhet-e megváltás egy ártatlanul kioltott élet helyén?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..