Székely János

Lk 10,38–42 – Ábrahám és a három titokzatos vendég találkozásáról szóló olvasmány tanúsága szerint (Ter 18,1–10) Ábrahám sürög-forog, meghívja a vendégeket, vizet hozat, kenyeret süttet, levágat egy borjút és elkészítteti, felszolgál az érkezőknek. Látszólag ő tartja kézben az eseményeket, míg mindezt a vendégek csupán elfogadják. A találkozás során azonban megfordul a kocka. A vendégek ismerik Ábrahám életének rejtett, nagy fájdalmát: hogy nem született gyermeke. Sőt, tudnak Sára nevetéséről, kételkedéséről is. Ismerik vendéglátóik szívének titkait, és életük legnagyobb sebére hoznak megoldást.

Nain városa (csak később, a latin fordításokban jelenik meg a város neve ’Naim’ formában), ahol a vasárnapi evangéliumban (Lk 7,11–17) felidézett esemény játszódik, Galilea délnyugati részén található, körülbelül egynapi járásra Ka­far­naumtól, az evangélium előző jelenetének színhelyétől (Lk 7,1). Az ásatások igazolták, hogy a várost fal vette körül, így kapuja is volt (vö. Lk 7,12). A településtől nem messze sok sziklasírt is találtak, a régi temetkezési hely maradványait.

Jézus búcsúbeszédének elejét halljuk a vasárnapi evangéliumban (Jn 13,31–33a 34–35). Búcsúzik a tanítványaitól, mint a régi pátriárkák, mint a haldokló Dávid király, mint azok a szerzetesek, akik haláluk előtt a kolostor valamennyi tagját megáldják, egy-egy utolsó üzenettel megajándékozzák. Jézus a végrendeletét, a legfontosabb szavakat köti most tanítványai lelkére.

A házasságtörő asszony története (Jn 7,53–8,11) hiányzik a János-evangélium legrégibb kézirataiból (Bodmer-papirusz, a Sínai és a Vatikáni Kódex, a kopt fordítások többsége stb.). Egyes kéziratok a János-evangélium egy másik pontján (a 7,36 után vagy az evangélium végén) tartalmazzák ezt a történetet, más forrásokban pedig a Lukács-evangélium egy pontján szerepel (Lk 21,38 után). Mindez azt mutatja, hogy ez az elbeszélés a Jézusról fennmaradt hagyománynak egy önálló eleme volt, amelyet csak egy későbbi időpontban (a II. században) építettek bele hol a János-, hol a Lukács-evangéliumba.

János evangélista Jézus csodáit jeleknek (szémeia) nevezi, mégpedig azért, mert a csodák egy mélyebb valóságot jeleznek. Az, hogy Jézus kenyeret ad a tömegnek, jelzi, hogy ő maga az Élet Kenyere (Jn 6,35). Az, hogy Jézus egy vakon születettnek visszaadja a látását, jelzi, hogy ő maga a világ Világossága (Jn 8,12; 9,39). A kánai csoda is jel, amely egy mélyebb valóságot tár fel (Jn 2,1–11).

Az evangéliumi elbeszélés (Mk 10,46–52) sok eleme azt mutatja, hogy egy konkrét eset elmondásáról van szó, amelynek számos részletére egészen pontosan emlékeztek az ősegyházban, ahol az elbeszélést továbbadták, amíg az evangélium írott szövegébe bele nem került. Ritka dolog, hogy a hagyomány megőrzi egy-egy meggyógyított ember nevét, itt azonban pontosan halljuk a vak nevét (Bartimeus – arámiul: Bar Tim’ai). Ez valószínűleg azt jelzi, hogy a vak Jézus tanítványa lett, az őskeresztény közösség tagja, akit jól ismertek. A „rabbúni” megszólítás (a rabbi – Uram – szó teljesebb, hangsúlyosabb formája: nagyuram, kegyes uram) szintén jele a hagyománynak.

A vihar lecsendesítésének elbeszélése része a tó körüli csodák gyűjteményének (Mk 4,35–5,43). A Márk előtti gyűjtemény jellemzője a sok ószövetségi utalás (például Illés, Elizeus és a kivonulás csodáira), a tavon való átkelések említése – amelyek így összekötik az egyes elbeszéléseket –, valamint a misszió motívumának, a hit szükségességének gyakori megjelenése is.