A Biblia üzenete: „Ne félj már, megmentelek téged!” – Lk 7,11–17

Az evangéliumi esemény leírása egy-két részletében hasonlít a száreptai özvegyasszony történetéhez (1Kir 17,17–24): mindkét esetben egy özvegyasszony fiának feltámasztásáról van szó; Illés és Jézus is a városkapunál találkozik az özveggyel (1Kir 17,10); a fiú feltámasztása után mindkét elbeszélésben azt halljuk, hogy Illés, illetve Jézus „visszaadta őt anyjának” (1Kir 17,23; Lk 7,15). A keresztény közösség Jézusban az Illésnél is nagyobb prófétát látta meg, és ezért a két esemény hasonló elemeit kiemelte. Ugyanakkor az evangéliumi elbeszélés sok mindenben különbözik is az ószövetségi történettől, nem lehet levezetni belőle: Illés jól ismerte az özvegyet – Jézus egy ismeretlen özvegyasszony fiát támasztja fel; Illés felmegy a felső szobába, ahol a fiú holtan fekszik – Jézus a gyászmenettel találkozik; Jézus egyetlen szavával támasztja fel az ifjút. Az evangéliumi leírás számos vonása (Nain városának említése; a szöveg egyszerű, se­mita stílusa; az ősi krisz­tológiai felségcím [„nagy próféta”] használata) azt jelzi, hogy az őskeresztény közösség hitelesen emlékezett a Jézus életében megtörtént eseményre. Az egyik legelső keresztény apologéta, Quadratus a II. század elején megemlíti, hogy a Jézus által meggyógyítottak közül többen sokáig, még az ő korában is éltek, és sokan ismerték is őket (HE IV, 3.2). Ezek közé tartozhatott akár a naimi ifjú is.
Jézus Nain városának kapujában szembetalálkozott egy temetési menettel. Megtudta, hogy egy özvegyasszony egyetlen fiát temetik. A fiú halála az édesanya számára a kimondhatatlan emberi fájdalmon túl az egyedüli támasz és segítség elvesztését is jelentette. Jézus megrendült mindennek láttára. Az evangéliumban használt ritka és nehezen lefordítható ige (esz­plag­khniszthé) a belső részek megremegését, a fizikailag átérzett együttszenvedést, az anyai szeretetet, Isten könyörületét és irgalmát fejezi ki. Jézus ezután megérintette a koporsót. Némán, szavak nélkül, a gyásztól megrendülten megállította a temetési menetet. Mozdulatával azt is előre jelezte, hogy a halál kezéből kiragadja ezt az ifjút. Aki a halál zsákmányának tűnt, azt az Élet Ura érinti meg. Jézus megszólítja az asszonyt: „Ne sírj többé – hagyd abba most már a sírást!” A görög igealak pontosan ezt jelenti. Nem egyszerűen a sírást tiltja meg az édesanyának (ez nem is lenne helyénvaló egy ilyen szörnyű tragédia közepette), hanem azt a reményt és bizonyosságot fogalmazza meg, hogy hamarosan olyasvalami fog történni, ami minden sírásnak véget vet.
Jézus a feltámadás és az élet (Jn 11,25). Ő minden gyászmenetünket megállítja, megrendülten megérinti az elhunytjainkat. Az Élet Urának érintése feltámaszt minden megholtat. Az ő tenyerén van a világ és az életünk. Ő minden sírásunkat örömre változtatja, minden gyászt húsvéti hálaénekké. Tudunk-e ezzel a hittel gyászolni? Úgy, mint azok, akiknek van reményük? (1Tessz 4,13).