Szeghalmi Elemér

Tóth Sándor méltatása

A magyar lírára a nemzet életét, történelmi múltját, jelenét és jövőjét legmarkánsabban képviselő műfajként kell tekintenünk szellemi életünkben. Műemléknél, más nemzeti kincsnél jobban kell óvni olyan kiforgató hatásoktól, rátapadó méltatlan divathóbortoktól, amelyek eleve eszmei és esztétikai zsákutcába vezetnek. Minden új vers, minden kibontakozó költői életmű rendkívül fontos irodalmunk jelenében. Minden új gondolatnak, jelzőnek, plasztikus és színes költői képnek örülnünk kell, mert észrevétlenül része lesz annak a hatalmas és kiemelkedő épületnek, amelyet magyar költészetnek nevezünk.

Tóth Sándor, aki szerkesztői, írói és tanári munkásságával már eddig is beírta nevét jelenkori kulturális életünkbe, az elmúlt századok nagyjaihoz hasonlóan költészetével a „nemzet őrlelke” kíván lenni. Lírai ihletével lelkiismeretesen sáfárkodik: csak akkor ír verset, ha feltétlenül inspirációt érez. Költészete hitelesíti azt a tételt, hogy az igazi líra nem rombol, hanem biztos alapokra építkezik, méghozzá romlatlan anyagokból, mint amilyen a nyelv.

Száz éve született Lukács Margit

A hazai színjátszás XX. századi történetében meghatározó szerepet töltött be kivételes orgánumú, királynői alkatú színművésznőnk, Lukács Margit (1914–2002). Pályáját, mely egyenesen ívelt fölfelé, még a Nemzeti Színház 1965-ben lerombolt Blaha Lujza téri épületében kezdte meg kimagasló szerepek és folyamatos sikerek napi tüzében. Több évtizedes pályáját Kossuth-díj, érdemes és kiváló művészi besorolás s végül a Nemzet Színésze cím rangos elismerése aranyozta be.

Száz éve született Gergely Ferenc

Több mint másfél évtizede nincs már közöttünk a kivételes adottságú művész, mégis gyakran emlegetik, ha az orgonajáték kerül szóba a zenekedvelők körében. Gergely Ferenc Kossuth- és Lisztdíjas érdemes művész, a pesti ferences templom virtuóza 1914. szeptember 10-én született Budapesten.

Tanulmányi évei során egyrészt a Zeneművészeti Főiskolán, ahol az orgona főszakon Zalánfy Aladár, az egyházi zene terén pedig Harmat Artúr és Bárdos Lajos voltak a tanárai, másrészt két külföldi híresség, Günther Ramin és Olivier Messiaen mesterkurzusán a legkiválóbb szakmai képzésben részesült.

Százharminc éve született Kodály Zoltán

Személyét és alkotói életművét – minden itthoni kétkedés ellenére – ma már teljes elismerés és megbecsülés övezi világszerte. Hazai téren még lennének pótolni valók, nevezetesen a Kodály-módszer korszerű újraélesztése és gyakorlati alkalmazása, amely még csak csírájában létezik. Egyik legkiválóbb zeneesztétánk, Tóth Aladár nem véletlenül emlegette elsőként olyan alkotói párosként Bartókot és Kodályt, mint a világirodalomban Goethét és Schillert szokták. Személyükben valójában egy Európa-szerte elfogadható új zenei irány megteremtőiről és mestereiről van szó. Nevükhöz reprezentatív remekművek egész sora fűződik. Kodály vallomása szerint „a népi dal egyetemes, összefoglaló világából itt bontakozik ki az új magyar műzene (…), ez az ősi-új hang most üti meg először az emberek fülét (…)”.

A száztíz éve született Illyés Gyulára emlékezünk

Kulturális téren jól tájékozott, külföldön élő magyar ismerőseim közül többen kedvezőtlenül ítélik meg Illyés Gyula személyét és közéleti működését. Korszakos tehetségét jórészt nem kérdőjelezik meg, de politikai-közéleti síkon sokkal inkább a kommunista rendszerrel kollaboráló személy portréját tartják hitelesnek. Nem vitás, hogy az író 1945 után több esetben kompromisszumot kötött a fennálló hatalommal – fiatalkori baloldali elkötelezettsége révén ez részben érthető is volt –, de sietünk hozzátenni: élete során sokkal többet nyomott a latban mindaz, amit a nemzet javáért és egyes kiemelkedő személyek védelmében és érdekében önzetlenül tett a hosszú évtizedek alatt.