Szalontai Anikó

A far­sang, tud­juk, a vi­dám­ság ide­je. Ilyen­kor már-már kö­te­le­ző jól mu­lat­ni, bo­hóc­kod­ni és ne­vet­ni, ami akár még el is ve­he­ti a ked­vün­ket a szó­ra­ko­zás­tól. Én in­kább úgy kö­ze­lí­tek eh­hez az idő­szak­hoz, mint le­he­tő­ség­hez, ami­kor fel­éleszt­het­jük ma­gunk­ban az eset­leg már csak pis­lá­ko­ló vi­dám­sá­got. Ki sok­szor, ki rit­káb­ban, de min­den­ki ne­vet. Aki so­ha, ar­ról sejt­jük, tud­juk, va­la­mi ba­ja van. Ál­ta­lá­ban a lel­ké­vel és a szí­vé­vel, hi­szen a ne­ve­tés ezek­kel áll szo­ros kap­cso­lat­ban.

Angol—ír—amerikai té­vé­film­so­ro­zat, 6/1. (1999)

A Lennox csa­lád XVIII. szá­za­di, igaz tör­té­ne­tét fel­dol­go­zó BBC-so­ro­zat Stel­la Tillyard díj­nyer­tes köny­ve alap­ján ké­szült. Rich­­mond her­ce­gé­nek lá­nyai — La­dy Ca­ro­line, La­dy Emily, La­dy Louisa és La­dy Sarah — ki­vált­sá­gos hely­zet­ben vol­tak szü­le­té­sük és há­zas­sá­guk ré­vén. Éle­tük egy­részt egyé­ni út, mint min­den em­be­ré, aki a bol­dog­sá­got ke­re­si. Más­részt össze­kap­cso­ló­dik az an­gol tör­té­ne­lem­mel, sőt, né­ha for­mál­ja is azt. Sza­bad aka­rat és el­ren­delt sors, ér­zel­mek és kö­te­le­zett­sé­gek üt­köz­nek és egé­szí­tik ki egy­mást éle­tük so­rán. A négy nő kü­lön­fé­le utat vá­laszt, ám ös­­sze­tar­toz­nak. Egy­más­sal foly­ta­tott le­ve­le­zé­sük­ből pe­dig az utó­kor is nyo­mon kö­vet­he­ti nem min­den­na­pi, még­is na­gyon em­be­ri tör­té­ne­tü­ket.

Ame­ri­kai mu­si­cal (1961)

Leonard Bernstein és Stephen Sondheim 1957-ben, a Broadway-n be­mu­ta­tott mű­ve a mu­si­cal mű­faj egyik sa­rok­kö­ve: az ak­kor még őrül­ten mo­dern­nek szá­mí­tó, vad, tán­cos-éne­kes da­rab egy­szer­re kel­tett vissza­tet­szést és ha­tal­mas si­kert. Ma a West Side Story szá­mít az el­ső iga­zi, ki­for­rott mu­si­cal­nek. Ami­kor a fil­met el­ké­szí­tet­ték, már ha­tal­mas hír­ne­ve volt, de a moziváltozat sa­ját jo­gán is újí­tó­nak szá­mít. Ám nem­csak a klas­­szi­kus mű­fa­ji ha­tá­rok át­lé­pé­se és a vász­non még nem lá­tott ko­re­og­rá­fia mi­att vált hal­ha­tat­lan­ná, ha­nem a tör­té­net mi­att is. A drá­ma­iro­da­lom leg­hí­re­sebb sze­rel­mi tör­té­ne­té­nek, a Ró­meó és Jú­li­á­nak a fel­dol­go­zá­sa ugyan­is olyan, ad­dig nyíl­tan ki nem mon­dott prob­lé­má­kat fe­sze­get, mint a ban­da­há­bo­rúk, a be­ván­dor­lók be­il­lesz­ke­dé­se vagy a rassz­iz­mus.

Ame­ri­kai mu­si­cal (1979)

A hippikorszak „pas­si­ó­ját” le­het utál­ni, ám bár­mi le­gyen is a vé­le­mé­nyünk a „sze­ret­kezz, ne há­bo­rúzz” jel­mon­dat­ról, az 1968-ban — ami­kor a vi­et­na­mi há­bo­rú még ja­vá­ban zaj­lott — be­mu­ta­tott Broad­way­-da­rab film­vál­to­za­ta tör­té­nel­met írt.

Ame­ri­kai film­drá­ma (2010)

A Robert Pattinson fő­sze­rep­lé­sé­vel ké­szült fil­met az Al­ko­nyat-mi­zé­ria kel­lős kö­ze­pén mu­tat­ták be a mo­zik­ban. So­kan néz­ték meg csak mi­at­ta, ám az Em­lé­kezz rám nem Robert Pattinsonról szól. Az ál­ta­la meg­for­mált fiú csak egy a se­be­ket hor­do­zó em­be­rek kö­zül, akik éle­té­be be­pil­lan­tunk.

Kí­nai élet­raj­zi drá­ma (2010)

Confucius az egyik leg­je­len­tő­sebb és leg­is­mer­tebb tá­vol-ke­le­ti fi­lo­zó­fus, aki­nek nap­ja­ink­ban nem­csak ha­zá­já­ban, Kí­ná­ban, de az egész vi­lá­gon re­ne­szán­sza van. En­nek egyik gyü­möl­cse ez a nagy költ­ség­ve­té­sű, „vi­lág­pi­ac­ra” szánt mo­zi­film, amely kö­zért­he­tő­en pró­bál­ja el­me­sél­ni Kí­na egyik szel­le­mi aty­já­nak éle­tét.

Ame­ri­kai ro­man­ti­kus drá­ma (1995)

A szen­ve­dé­lyes, múl­ha­tat­lan sze­re­lem ide­á­já­val át­ita­tott kul­tú­ránk­ban nem na­gyon tu­dunk mit kez­de­ni a kap­cso­la­tok szür­ke hét­köz­nap­ja­i­val. Ami­kor szem­be­sü­lünk ve­lük, leg­in­kább el­bi­zony­ta­la­no­dunk: en­­nyi len­ne hát a nagy­be­tűs sze­re­lem? A böl­csek azon­ban tud­ják: nem csak ak­kor kell sze­ret­ni, ami­kor kön­­nyű a szí­vünk. És nem­csak a je­len ér­zé­sei szá­mí­ta­nak, ha­nem a tu­da­tos vá­lasz­tás is, hogy mi­lyen jö­vőt aka­runk ma­gunk­nak.