Sulyok Elemér

A szűkszavú húsvéti hitvallások (például 1Kor 15,4 sk) után a megjelenések „hogyanját” a Krisztus után 70 és 100 között kiadott evangéliumok megkísérlik érzékletessé tenni. Eközben nem kis nehézségekbe ütköznek. Az egyszeri esemény leírásakor az Ószövetségből ismert „megjelent” (ofté) szón kívül a szerzők csupán tárgyi világukhoz illeszkedő szavakra hagyatkozhatnak. Ebből erednek a megjelenések feldolgozásának többértelmű, sajátos tónusú, más-más hangfekvésű epikus ábrázolásai.

A tékozló fiú példázatát olvassuk és halljuk a mai vasárnap. Az elhangzó történet a maga családi szintjén (apa – kisebbik fiú – nagyobbik fiú) arra indíthat bennünket, hogy megkeressük helyünket a fiak szerepkörében: megtapasztaltuk-e az apa irgalmát a bűnbocsánatban, mint az idegenbe szakadt kisebbik, vagy a kérlelő szeretetben, mint – reményünk szerint – az otthon maradt nagyobbik fiú?

A mai evangéliumi szakaszban négy boldogmondás és négy fenyegető „jaj” hangzik el Jézus ajkáról. Kik a megszólítottak, és miért neveztetnek boldogoknak vagy boldogtalanoknak? Semmi sem hatalmaz fel bennünket arra, hogy azokat, akiket Jézus boldogoknak mond, bármiféle vallásos csoporthoz vagy réteghez soroljuk.

Az előszó, Keresztelő János tanúságtétele, az első tanítványok meghívása után kissé meglepetten értesülünk arról, hogy János evangélista szerint Jézus nyilvános működése menyegzőn kezdődik, ráadásul „borcsodával”. Olyan csodáról hallunk, amely a szó szoros értelmében „ajándék”, amely révén Jézus – szükséghelyzetben, előre nem látott módon – bőséges javakat bocsát rendelkezésre.

Négyhetes adventi utunkat jelek szegélyezik. A hitre hívó Isten jeleket ad, hogy az ember a hit útján „ne vesszen éhen”, „ne haljon szomjan”, hanem bizonyosságra találjon. Olyan Istenünk van, aki állja a szavát: amit ígér, azt beteljesíti.

Az evangéliumok szerint Jézus elhárította magától a királyi címet, amikor a kenyérszaporítás után a tömeg erőszakkal királlyá akarta tenni őt. Mai ünnepünk nem mond-e ellent Krisztus szándékának? Pilátus előtt – amint a felolvasott szakaszból hallottuk – Jézus királynak vallja magát.

Márk evangéliuma a betszaidai (8,22-26) és a jerikói (10,46-52) vak meggyógyításáról szóló tudósításával művészi keretbe foglalja Jézus szenvedésének háromszori megjövendölését.

A mai evangéliumi szakaszunkról nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy Jézus különböző helyeken, különböző időkben elmondott magvas mondásainak (logionjainak) gyűjteménye. Az első három mondás mindegyikének megvan a maga külön főszereplője: az ördögűző, a pohár vizet adó idegen és a „kicsiny” (a tanítvány). Azután hamarosan felfedezzük, hogy mindegyik mondáiban szerepel a „közös nevezőnek” is mondható, hagyományosan veretes kifejezés: „az én nevemben”. Sőt, az sem kerülheti el figyelmünket, hogy a személyek szintjén „logikusan” vagy inkább „megszerkesztetten” „kívülről” haladunk „befelé”, a kör közepének irányába.