Persze egészen különös módon. A helytartó udvarán a katonák kigúnyolják őt, térdet hajtanak előtte, és kajánul köszöntik: „Üdvöz légy, zsidók királya!” Ám ezzel éppen azt akarják kifejezni, hogy őt egyáltalán nem kell királyszámba venni. Köszöntésüknek azonban mélyebb jelentése van, mint gondolnák. Majd a keresztre szegezett névtábla – „a názáreti Jézus, a zsidók királya” – ez már több mint irónia, ez már maró gúny. Mert miféle király az, aki szégyenfán fejezi be uralmát? És miféle alattvalók azok, akik nem akadályozzák meg, hogy királyuk bitófára kerüljön? De a felirat ugyancsak igazság, helytállóbb, mint Pilátus gondolná. „Az én országom nem e világból való” – mondja Jézus a helytartónak. De akkor milyen királysága van Jézusnak? Milyen országa van Krisztusnak? A kérdésre ő maga ad választ: az én királyságom abban áll, „hogy tanúságot tegyek az igazságról”. Az igazságnak van valamiféle királyi, uralkodói vonása; föltétlen tiszteletet és elismerést követel magának, áttetsző, mint a gyermek, és fenséges, mint a király. Megsejtet valamit, amire az „Isten” szavunk akar utalni. Ennek felismerése ellenére mi – bizonyos értelemben – amolyan „exkirályok” vagyunk. Kilopakodunk az igazság birodalmából és holmi „kiskirályságokat” építgetünk kisebb és nagyobb közösségekben: családban és társadalomban. Ezért aztán nem véletlen, ha kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor olyasvalaki kerül az utunkba, aki az igazság tanúja, vagyis Krisztusé. Hiszen Krisztus maga „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Jézus előbb idézett igéjének jegyében élt: odaadta magát a feltétlen igazságnak, azaz magának Istennek, akit Atyjának szólított. Ezért nem hagyja jóvá praktikáinkat, talányos emberközi „bújócskáinkat”, „tartozik-követel” észjárásunkat. „A kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg” – mondja Szent János könyve első szavaiban (1,14). Jézus önmagát adta nekünk, az igazságot, vagyis az Atya irgalmát és szeretetét. Mi viszont, mintha jobban kedvelnénk az igazság helyett az igazságok „rendszerét”, amelyre farizeusi módon hivatkozhatunk, hogy ítéljünk, sőt elítéljünk. Mivel az efféle okosság (okoskodás) teljesen hiányzott Jézusból, a fájdalom és szenvedés kezdettől fogva sorsához tartozott. Ezért volt gyermek, fiú és szolga. De ugyanebből az okból adódóan – mivel erőtlenségében mutatkozott meg ereje – Úr, Király és Megváltó. A történelem során bibliamagyarázatainkban nem mindig így értettük Krisztus királyságát. Gyakran bizony elegyítettük az isteni igazságot a világi hatalommal. És ezzel éppen azt az isteni fenséget és méltóságot tettük kérdésessé, amelynek feltétele az igazság és szeretet védtelensége. A második vatikáni zsinat egyszer s mindenkorra elutasította magától a triumfalizmust, az uralkodó, diadalmas egyház látomását. A mai ünnep arra ösztönöz, hogy nyissuk meg szívünket Jézus előtt, aki egyedül képes megszabadítani bennünket az igaztalanságtól, igazságtalanságtól és hamisságtól: szeretettel, gyermeki egyszerűséggel és királyi méltósággal.
