Szentírás-magyarázat: Boldogok vagytok… – Jaj nektek… – Évközi 6. vasárnap – Lk 6,17.20-26

A szegények és nyomorultak egyszerűen üres kezű koldusok Isten előtt. De mégis: mi tartja össze őket, akiket Jézus boldogoknak nevez? A szövegen töprengve talán az, hogy eljutottak önmaguk lehetőségeinek határaihoz. Vagyis szegények, akik nem illenek bele a társadalom „szerkezetébe”. Éhezők és sírók, akik nem élhetnek anélkül, amit egyedül Istentől remélhetnek. Üldözöttek, akiket a világ anyagias, „sikerorientált” gondolkodásával meg nem érthet, s így testileg is kitaszít önmaga körei közül. Nem arról van szó, mintha Jézus az emberi lét határhelyzeteit önmagukban dicsőítené. A nyomorúság és a szegénység éppen úgy baj és kín, mint a vakság vagy a bélpoklosság. De a „határon” túl Isten várakozik az ínségben szenvedőkre, sőt, ő megy elébük. Ha királyi uralma ilyen közel van, akkor jelenléte beszüremkedik a szorongatottak életének homályába. Jézus szava tehát nem egy „túlvilági” élettel vigasztalja az embert, hanem azzal, hogy országa már most jelen van. A boldogmondásokkal Lukács tudtul adja: miként Jahve az Ószövetségben a szegények oldalán állt, akként Jézusnak is elsődleges küldetése, hogy az élet peremén élők pártjára keljen. S így érthető, hogy Jézus nemcsak szánja a gazdagokat, hanem „jajokat” kiált nekik. De elsősorban nem a vagyonuk miatt, hanem annak veszélyei láttán. Mert a gazdagnak nagy a kísértése a keményszívűségre, arra, hogy szenvtelenül bánjék a szegényekkel, özvegyekkel, árvákkal. Mint például a névtelen dúsgazdag, aki olyan mértékben merül alá saját fényűzésébe és fogyasztási lázába, hogy egyszerűen érzéketlen a szegény Lázár nyomora iránt (vö. Lk 16,19-31). Hasonló esetről szól az esztelen gazdag példázatában is (Lk 12,16-21). A gazdag ember csalfa önámításában nagy terveket sző. Élvezni akarja vagyonát, pihenni kíván: nagyokat enni és inni, ám sem a saját halálát nem veszi számításba, sem annak lehetőségét, hogy amije van, az ne csak a maga hasznát szolgálja, hanem a másokét is. Mert a teli csűrök nemhogy életbiztosítást nem nyújtanak, hanem egyenest életveszélyt jelentenek. „Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet” (12,20a). Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag” (12,21). Lukács evangéliumát a „szegények evangéliumának” is szokták mondani. S nem alaptalanul. Ugyanakkor Jézus egy ízben sem határozza meg „receptszerűen”, mennyit birtokolhat az ember, és mikor lesz a vagyonból vagyonszeretet, sőt vagyontól való függés. De azt világosan kijelenti: a vagyon nem válhat bálvánnyá. Mert „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de önmagát elveszíti, vagy magában kárt szenved” (Lk 9,25; vö. párhuzamos helyek). A gazdagok azonban a nyilvánvaló kísértések ellenére sincsenek kirekesztve Isten országából. De tudniuk kell – Mátéval szólva –: „ahol a kincsed, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21). Tehát a tehetős embernek is van esélye az üdvösségre, ha vagyonával Jézus ügyét szolgálja, mint „Johanna, Kuzának, Heródes egyik főemberének felesége, és Zsuzsanna, de sok más asszony is, akik szolgáltak neki vagyonukkal” (Lk 8,3). Boldogok vagyunk, ha koldusként állhatunk meg Isten előtt. Guillaume Apollinaire írja A Mirabeau híd című versében: „Mi volt az öröm? Ráadás a jajra!” Engedjük, hadd fodrozódjék tova bennünk a verssor: ha ráadás, akkor ajándék; ha ajándék, akkor boldogság; ha boldogság, akkor kegyelem.