Húsvétvasárnap volt. Az előző éjszakát az ifjúsági közösséggel imában virrasztottuk át, várva a hajnalt, az ünnepek ünnepét. Reggel a vidám és lelkes fiatalok ott álltak a templom előtti téren, hogy megünnepeljük húsvétot, a feltámadás napját.
Sok évvel ezelőtt egy nagyböjti reggelen a kecskeméti Nagytemplomban gyóntattam. Egy fiatalember jött, hanyag mozdulattal maga mellé dobta táskáját, és mély bűnvallomásba kezdett: Atya, most jöttem ki a börtönből, mindent meg akarok bánni, új életet akarok kezdeni, ha most nem sikerül, akkor talán soha!
Alkalmas szószékre volt szüksége Jézusnak ahhoz, hogy a tóparton összegyűlt, várakozó sokaságnak hirdesse az örömhírt. Kérésére Simon Péter készséggel átengedte erre a célra egyik halászbárkáját, mely úgyis ott horgonyzott a part mellett. Nem volt nagy szolgálat, nem került nagy áldozatba. – Sokszor így van, hogy Jézus először csak apróságokat kér, csak kis dolgokat foglal le a maga számára emberi életünkből. Aztán következnek majd nagyobb igényei is. Ő a legigénytelenebb – és ugyanakkor a legigényesebb barát.
A mai nap Jézus nyilvános működésének kezdete, eget és földet összekötő ünnepi nyitánya. Abban az időben és kultúrkörben a férfiak harmincéves korban váltak nagykorúvá, amikor teljes jogú állampolgárok lettek.
Gasquet bíboros egyszer ellátogatott egy bányába: a tárnákból feljövő bányászoktól azt kérdezte, mit tudnak Jézus Krisztusról. A válasz így hangzott: nem ismerjük, a mi tárnánkban nem dolgozik ilyen nevű ember. A mai evangéliumban Keresztelő Szent János élethivatasának tekinti, hogy tanúságot tegyen Jézusról, bemutassa őt az embereknek.
„Meg akarod tudni, mi az élet? Akkor kérdezd meg magadtól: mi a halál.” Így figyelmeztet bennünket Friedrich Hebbel német drámaíró. Nem szükséges bizonyítani, hogy az élet és a halál kérdése mindenkit foglalkoztat, és saját elmúlásunkkal kapcsolatos nézeteink kihatnak jövőnkről való felfogásunkra, életünk igazi céljára.
Jézus küldetést töltött be itt, a földön. „Nem magamtól jöttem, hanem ő küldött engem” – mondja szeretettől áthatva. János evangéliumában közel negyvenszer utal az Atyára úgy, mint arra, aki őt küldte. Földi pályájának végén – amikor mindent megtett, amikor minden bevégeztetett – így szól: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem.”
A tanítványok versengenek egymással, és azon vitatkoznak, ki nagyobb közülük. Talán annak a három apostolnak a kiválasztása váltotta ki a vitát, akik Jézussal voltak a megdicsőülés hegyén? Nem tudhatjuk. Mindenesetre ezt az alkalmat használta ki a Mester, hogy elmondja övéinek országának „nagysági rendjét”, és beszéljen a krisztusi alázat titkáról. „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)
