Meghívottak vagyunk (Mt 22,1–14)
A Biblia üzenete
Az evangéliumból csodálatosan kitűnik, hogy Isten meghív bennünket szeretetének országába, amelyről szegényes emberi fogalmaink és elképzeléseink vannak csak.
Az evangéliumból csodálatosan kitűnik, hogy Isten meghív bennünket szeretetének országába, amelyről szegényes emberi fogalmaink és elképzeléseink vannak csak.
Az évközi időszak első vasárnapjai Jézus nyilvános működésének kezdetével foglalkoznak. Elmondják azokat az eseményeket, gondolatokat és törekvéseket, amelyek Jézus első híveit elindították Isten országa felé, az üdvösség útján. Nemcsak Jézus küldetésének és megváltói munkájának nyitányát ismerhetjük meg belőlük, hanem a keresztény lelkület kialakulásának első mozzanatait is.
Az adventi szent idő Európában egybeesik a tél kezdetével. A közeledő zord időszaknak is megvan a maga jótékony hatása. A hótakaró alatt alvó búzavetések a jövő évi kenyerünkről álmodnak. A természet telénél azonban sokkal veszedelmesebb az a téli állapot, amely a lelkekben uralkodik.
Jézusnak ez a tanítványokhoz intézett kérdése szüntelenül visszhangzik századokon át. Hozzánk is elér. Felszólítása minden embernek szól, és ma talán még inkább, mint valaha.
Valóban, kicsoda számomra Jézus? A kérdés elgondolkodásra és elmélyedésre indít, létünk legmélyét érinti, és olyan válaszra késztet, amely sok mindenben meghatározza életünket, s mindenképpen kötelezettségekkel jár. Nem térhetünk ki előle, mert ez a legnagyobb kérdés, mondhatni életünk vizsgakérdése.
Az emberiségnek kezdettől fogva meg nem szűnő kísértése, hogy a tudást bálványozza és olyan értéknek tartsa, amely az ember boldogságát vagy legalábbis emberhez méltó boldogulását a leghathatósabban mozdítja elő. Ha ez így volna, akkor Isten könyvének, az evangéliumnak tudományos enciklopédiának kellene lennie, mégpedig a legmagasabb szintűnek, hogy túlszárnyaljon minden emberi tudományt.
A bárányokat éjszakára összeterelik egy őrizhető karámban, hogy a vadállatoktól megvédjék őket. Reggel a gondos pásztor kivezeti a rábízott állatait a legelőre. Ismeri őket és azok is ismerik az ő hangját. A közös bizalom lehetetlenné teszi, hogy bárki is tévútra vezesse, elterelje a juhokat. Bizalom bizalmat szül. Amikor pedig a pásztor nevükön szólítva kihívja juhait, előttük megy és vezeti őket a reggel frissességében, ki a szabadba. Ez a kép, melyet Jézus használ mindenképpen alkalmazható a beszorított emberekre. Beszorítva abba a kényszerbe, hogy mindig és mindenhol meg kell állni a helyünket és eleget kell tenniük az élet kisebb és nagyobb kihívásainak. Mindig, mindenhol, mindenkinek meg kell felelnünk. Összeszorítva lenni embertársainkkal, akik újra és újra megsebesítenek és mi is megsebesítjük őket, mert mi mindannyian olyan sebezhetők vagyunk.
A Szent Vince-konferenciák szentség hírében álló alapítója, Ozanám Frigyes gyakran hajolt a bölcső fölé, hogy megcsókolja szíve fölött a gyermekét. Ilyenkor nagy tisztelettel mondta: „Dicsértessék ezen angyalian tiszta trónusán a teljes Szentháromság!” Valóban, mi is saját lelkünkben imádhatjuk a három különálló, mégis egyenlő személyben, az Atyában a Fiúban és a Szentlélekben Istent, aki Jézus szavai szerint (vö. Jn 14,20. 23) bennünk él, nálunk tartózkodik és majd nála fogunk lakni örökre.
A szeretetre szólít a főparancsolat (Jn 13,31). A korintusiakhoz írt első levélben, a híres Szeretethimnuszban (1Kor 13) Pál csodálatosan szól erről, és felsorolja a szeretet kegyelmeit, s mindennél jobb utat jelöl meg mindannyiunk számára. Ez az út az Újszövetségben magát az életet jelenti.