Schmidt Egon

A Nehru-part egy, a Közraktár utca és a Duna-part közé szorított kis területű fás liget a Ferencvárosban. Több a kutya és a parlagi galamb, mint a vadon élő madár, de ha néha arra járok, mégis mindig látok valami érdekeset.

A fekete rigó egy még kopasz ágon ült és hangosan énekelt. Koromfekete tollain megcsillantak a napsugarak, narancssárga csőre kissé nyitva volt, amint egyik szép strófát a másik után küldte a fák közé.

Langyosan melegítenek a márciusi napsugarak, a faluban újra kelepelnek a gólyák, a legelők felett hangos „bébic” kiáltásokkal bíbicek csaponganak, és szerelmesen dalolnak, trilláznak a magasban keringő mezei pacsirták.

Szél hajtogatja a kopasz ágakat, komor felhők úsznak az égen, de a fák alatt már illatozik a hó terhétől megszabadult nedves avar, kidugja fehér fejecskéjét a hóvirág, és amikor a néhány percre előbukkanó napsugarak langyos meleggel árasztják el a völgyet, már alig karnyújtásnyira érzik a tavasz.

Egy napsugaras őszi reggelen Csillebércről indultam a hegyeken át Budaörs felé, amikor egy madár repült át felettem. Ha nem szólal meg, talán észre sem veszem, de jellegzetes „gip-gip” kiáltása elárulta, keresztcsőrű száll a fenyves felé.

Késő délután szálltam le a 26-os buszról a sziget északi felén, a kis dísztavacska közelében. A nap még nem bukott le, de a magasban a vetési varjak már károgva repültek az éjszakázóhely, talán a rákoskeresztúri temető felé.

Alacsony a Duna, és ilyenkor a szobi rév felett, a folyó közepén hosszú, sárga kavicszátony húzódik. Mindig tele van madárral. Kárókatonák ülnek és szárítkoznak szorosan egymás mellett, ha rájuk nézek, mindig Mátyás király fekete serege jut eszembe.