Február végén

Az egyik öreg tölgy törzsén két harkály kergetőzik. Csavarvonalban kúsznak felfelé, aztán egy vaskosabb ágra szállnak, és ott folytatják. Először szerelmes játéknak véltem, de amikor a távcsövet feléjük irányítottam, tarkójukon piros foltot viselő hímeket láttam. Riválisok találkoztak, és most egymást igyekeznek kiszorítani a mindkettőjük által sajátjuknak tekintett erdőrészről. Óvatosan követik egymást, de gondosan ügyelnek arra, nehogy a törzs túlsó oldalán összetalálkozzanak. Az egésznek inkább rituális jellege van. Aztán, már jó magasan, váratlanul mégis összeakaszkodnak. Csak ilyenkor hallatott veszekedő hangok, tollpihék hintáznak a levegőben, és a két madár összekapaszkodva lefelé hull. De mert a harc hevében is tudják, hogy odalent veszélyes lehet, még mielőtt az avarba érnének, szétválnak. Egyikük a közeli törzsre száll, a másik, a vesztes, elrepül. A győztes percekig pihen mozdulatlanul, majd felfelé indul a rücskös törzsön. Egy helyen erős csőrével vésni kezdi a kérget, aztán, talán mert nem érez alatta semmit, abbahagyja, és hangos „csik” kiáltással ő is elrepül.

Az idei télen valahogy nem dobolnak a harkályok. Más években ilyenkor már dobszótól visszhangzottak a parkok és az erdők. Az elsőt még januárban hallottam az óbudai Hajógyári-szigeten, februárban pedig mindössze néhányat – ez volt minden. Pedig mások már javában készülődnek. Párban járnak a széncinegék, a hímek sűrűn hallatják a tavaszt köszöntő „nyitni-kék”-et, párjaik pedig talán már az odúkat nézegetik. Búgnak a nemrég hazatért kék galambok, valahol ökörszem énekel, később a fák között szálló fekete harkály harsány „krü-krü-krü-krü”-je tölti be a levegőt. Évente költ ezen az erdőrészen egy pár, és ha ovális bejáratú lakásuk helyett újat ácsolnak, a régit nyomban elfoglalja egy kékgalamb-pár. A városban, enyhe estéken már a hónap elején flótáztak a fekete rigók. Később, a hidegebb napok érkeztével ugyan elhallgattak, de alig enyhült az idő, újra megszólaltak. Az erdőben a nagyobb rokon, a léprigó énekel. Makkosmária környékén nemrég két hímet hallottam. Legfeljebb néhány száz méternyire lehettek egymástól, mindketten teli torokból daloltak, gyönyörűség volt hallgatni. Strófáik a fekete rigókéhoz hasonlóak, de tagoltak, nem énekelnek olyan folyamatosan, mint a narancssárga csőrű fekete madarak. Évente tucatnyi léprigó telel a Makkosmária környéki erdőkben, ahol szinte egyedüli táplálékukat a tölgyfák magas ágain tenyésző fagyöngy sárga bogyói jelentik. Február közepén eltűnnek, elszélednek, csak azok maradnak, amelyek a környéken költenek. Ők kezdenek énekelni. Majd mindig a kék galambokkal együtt szólalnak meg, amelyek a hó közepe táján hazaérkezve nyomban búgni, udvarolni kezdenek. A néha még ugyancsak télies időjárással nem sokat törődnek. Hallottam már őket sűrű hóesésben – valahol a háttérben akkor is léprigó flótázott hangosan.

A tavasz valóban a kertek alatt bujkál. Február végén gyakran már tojásokat melenget a holló, ágakból épített hatalmas fészkében kotlik a rétisas, és naplóm szerint az elmúlt év február 24-én, Apajpusztán már frissen előbújt levelibékákat lehetett látni. De nem várják be a márciust az áttelelt citromlepkék sem – alig süt ki a nap, már repülni kezdenek, a bokrok között libegve virágokat keresnek. A szintén korán ébredt nappali pávaszemek pedig széttárt szárnyakkal sütkéreznek valamelyik vakondtúrás napsugaraktól langyos oldalán.

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.