Február végén

Az egyik öreg tölgy törzsén két harkály kergetőzik. Csavarvonalban kúsznak felfelé, aztán egy vaskosabb ágra szállnak, és ott folytatják. Először szerelmes játéknak véltem, de amikor a távcsövet feléjük irányítottam, tarkójukon piros foltot viselő hímeket láttam. Riválisok találkoztak, és most egymást igyekeznek kiszorítani a mindkettőjük által sajátjuknak tekintett erdőrészről. Óvatosan követik egymást, de gondosan ügyelnek arra, nehogy a törzs túlsó oldalán összetalálkozzanak. Az egésznek inkább rituális jellege van. Aztán, már jó magasan, váratlanul mégis összeakaszkodnak. Csak ilyenkor hallatott veszekedő hangok, tollpihék hintáznak a levegőben, és a két madár összekapaszkodva lefelé hull. De mert a harc hevében is tudják, hogy odalent veszélyes lehet, még mielőtt az avarba érnének, szétválnak. Egyikük a közeli törzsre száll, a másik, a vesztes, elrepül. A győztes percekig pihen mozdulatlanul, majd felfelé indul a rücskös törzsön. Egy helyen erős csőrével vésni kezdi a kérget, aztán, talán mert nem érez alatta semmit, abbahagyja, és hangos „csik” kiáltással ő is elrepül.

Az idei télen valahogy nem dobolnak a harkályok. Más években ilyenkor már dobszótól visszhangzottak a parkok és az erdők. Az elsőt még januárban hallottam az óbudai Hajógyári-szigeten, februárban pedig mindössze néhányat – ez volt minden. Pedig mások már javában készülődnek. Párban járnak a széncinegék, a hímek sűrűn hallatják a tavaszt köszöntő „nyitni-kék”-et, párjaik pedig talán már az odúkat nézegetik. Búgnak a nemrég hazatért kék galambok, valahol ökörszem énekel, később a fák között szálló fekete harkály harsány „krü-krü-krü-krü”-je tölti be a levegőt. Évente költ ezen az erdőrészen egy pár, és ha ovális bejáratú lakásuk helyett újat ácsolnak, a régit nyomban elfoglalja egy kékgalamb-pár. A városban, enyhe estéken már a hónap elején flótáztak a fekete rigók. Később, a hidegebb napok érkeztével ugyan elhallgattak, de alig enyhült az idő, újra megszólaltak. Az erdőben a nagyobb rokon, a léprigó énekel. Makkosmária környékén nemrég két hímet hallottam. Legfeljebb néhány száz méternyire lehettek egymástól, mindketten teli torokból daloltak, gyönyörűség volt hallgatni. Strófáik a fekete rigókéhoz hasonlóak, de tagoltak, nem énekelnek olyan folyamatosan, mint a narancssárga csőrű fekete madarak. Évente tucatnyi léprigó telel a Makkosmária környéki erdőkben, ahol szinte egyedüli táplálékukat a tölgyfák magas ágain tenyésző fagyöngy sárga bogyói jelentik. Február közepén eltűnnek, elszélednek, csak azok maradnak, amelyek a környéken költenek. Ők kezdenek énekelni. Majd mindig a kék galambokkal együtt szólalnak meg, amelyek a hó közepe táján hazaérkezve nyomban búgni, udvarolni kezdenek. A néha még ugyancsak télies időjárással nem sokat törődnek. Hallottam már őket sűrű hóesésben – valahol a háttérben akkor is léprigó flótázott hangosan.

A tavasz valóban a kertek alatt bujkál. Február végén gyakran már tojásokat melenget a holló, ágakból épített hatalmas fészkében kotlik a rétisas, és naplóm szerint az elmúlt év február 24-én, Apajpusztán már frissen előbújt levelibékákat lehetett látni. De nem várják be a márciust az áttelelt citromlepkék sem – alig süt ki a nap, már repülni kezdenek, a bokrok között libegve virágokat keresnek. A szintén korán ébredt nappali pávaszemek pedig széttárt szárnyakkal sütkéreznek valamelyik vakondtúrás napsugaraktól langyos oldalán.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..