Schmidt Egon

A Budaörs felett húzódó, galagonyával és vadrózsával tarkállt, sziklakibúvásoktól fehérlő, kopár füvű dombokon járva évtizedekkel korábbi emlékeimet idézgettem. Akkoriban, az ötvenes és hatvanas években, sokat jártam ezeken a dombokon, de elég egy már fakuló fényképre pillantanom, hogy lássam, mennyire megváltozott minden. A legmagasabb sziklacsúcson áprilistól flótázott a hamvaskék fejű kövirigó, a magasban éneklő erdei pacsirták keringtek, fekete kökörcsinben és még sok más szép növényben gyönyörködhettem.

Amikor április 6-án Andrissal és egy amerikai madarász házaspárral megérkeztünk a Kiskunságba, először éreztem úgy, hogy most már tényleg közel az igazi tavasz. A felhők közül időnként ránk mosolygott a nap, és bár néha hideg szél kerekedett, az elmúlt esős napok után valódi kirándulóidőnek örülhettünk. Az elolvadt sok hó és a folyamatos esők tengerré változtatták a pusztát, amerre néztünk, mindenütt víz csillogott. Persze akadtak madarak, amelyek éppen ennek örültek.

Amikor Andrissal reggel a Kiskunságba érkeztünk, napfényben fürdött a puszta, és a szerte csillogó vadvizekben az ég kékje tükröződött. Bugyit elhagyva az útszéli fákon sordélyok énekeltek, a legelőn szerelemtől megittasodott nyulak kergették egymást, és a fűben ott voltak azok a kitépett szőrcsomók is, amelyek az egymásnak ugró, pofozkodó, a nőstények kegyeiért harcoló kanok lovagi tornáiról tanúskodtak. Nem sokkal később Andris túzokokat vett észre. Nyolc kakas volt együtt, egyikük, talán a napfény hatására, dürögni kezdett. Először csak a farktollait tárta szét, de néhány perc múlva már egy sátorozó, kifordított szárnyú, fehér tollait csábítva mutogató, a dürgés minden pompáját bemutató kakasban gyönyörködhettünk. Mintha csak március lett volna.

Andris fiamékkal január 12-én ragyogó napsütésben érkeztünk a Visegrádi-öbölhöz. Ha nincs befagyva, itt télen mindig sok madarat lehet látni. Ezúttal is tarka récesereg úszott a vízen, a kontyos, barát- és kercerécék között Andris két hegyi récét is felfedezett. Rájuk irányozta a teleszkópot, de nekem csak az egyiket sikerült meglátnom, a másik valószínűleg éppen a víz alatt volt. Később egy füstös réce is távcső elé került. Ez a madár északról, Skandinávia felől érkezik hozzánk. Rendszeres téli vendég, néha kis csapatokat is látni, elsősorban a Dunán és a Balatonon. Fehér szárnytükre egy keskeny csík formájában az úszó madáron is látszik, csőrtövénél és a fültájékon világos foltot visel. Az öbölben a kontyos récék voltak többségben. Összetartva úsztak, időnként alábuktak, hogy a fenék iszapjában kutassanak táplálék, valószínűleg vándorkagylók után.

Az utóbbi teleken alig hallottunk róluk, nemrég azonban újra megjelentek, többen is jelezték érkezésüket. Magam december 18-án találkoztam velük először, amikor Andris fiammal a Gellért-hegyen járva láttunk egy átrepülő csapatot. Ezt követően 23-án Vác belterületén ült a fákon egy nagyobb csapat, talán négyszáz példány, de többször láttam őket a Népligetben is. Egy alkalommal szinte beborították a Planetárium mellett álló magas fák koronáját. Amíg a távcsővel néztem őket, eszembe jutottak az ötvenes évek nagy inváziói. A csonttollúak Skandináviában és Észak-Oroszországban a fenyvesekkel borított tajga lakói. A hidegre kevéssé érzékenyek, ám azokban az években, amikor rossz a téli fő táplálékukat jelentő berkenye termése, óriási tömegben repülnek dél felé, és elárasztják egész Közép-Európát.

A Hajógyári-szigetnek csak a középső, nyílt részén volt hó, a fák alatt már az avar egészséges barna színe látszott. Ha itt járok, mindig a kis ág mentén indulok a szigetcsúcs felé. A bokrokat a Sziget nyaranta itt felállított sátrai miatt sajnos végig kiirtották, és a fák alja, ahol télen ökörszemek, vörösbegyek bujkáltak, tavasszal fülemülék és barátkák énekeltek, most szomorúan, üresen ásított. Madárélet csak a magas ágakon volt. Az egyik hatalmas nyárfán nagy fakopáncs kopácsolta a kérget, egy másik fa csúcsán dolmányos varjú ült, és szabályos időközönként károgott egyet. A kis ágban tőkés récék úsztak, a tojók hangos „háp-háp”-ja messzire szállt a víz felett. Alacsony a folyó; a csúcsnál, de a főág mentén is jókora zátonyok vannak. Az egyiken sirályok ültek. Tollászkodtak, egyikük jóízűen fürdött a legfeljebb két-három fokos vízben. Néztem, és megborzongtam.

A tavasziasan enyhe november végi napok után hirtelen fordult téliesre az idő. Lent a városban csak eső esett, de a budai hegyekben már hó hullott, és a kavargó pihék fehérbe öltöztették az erdőt. Tulajdonképpen nem volt hideg, a havas, nedves avart taposva csak az időnként feltámadó szél volt kellemetlen. A tölgyesbe már megérkeztek, és a sárga fagyöngy ragadós bogyóit csipegetik a léprigók. Minden télen itt látom őket, erős, cserregő hangjuk messzire hallatszik a kopasz fák között. Üresnek és elhagyottnak tűnik a téli erdő, nekem legalábbis, nagyon hiányzik a madárdal, a fülemülék csattogása, a barátkák csengő éneke és az énekes rigók hangos, ismételt strófái. Persze azért most is van élet a fák között. Csuszka mászkált az egyik vaskos törzsön és „tved-tved” hangokkal szólítgatta a párját, aki nem messze onnan egy másik fán keresgélt. Belenézett minden kéregrepedésbe, és hegyes csőrével időnként felcsípett valamit. Fekete rigó riasztott valahol, rá és más madarakra is gondolva bakancsommal több helyen is félretúrtam az avart, közben meglepve láttam egy kis bogárkát, amint lassan, fázósan mozogva próbált búvóhelyet keresni. Gyorsan visszahúztam rá az avart, még meg is púpoztam egy kicsit, remélem sikerült még a fagyok beállta előtt alkalmas rejtekhelyet találnia.

Legutóbb április 2-án jártunk Budai Tibor barátommal Martonvásáron. Akkor az éppen ébredező, zöldellni kezdő, most a borongós, kissé párás reggelen a pazar őszi színekkel búcsúzó arborétum fogadott minket. Az első látogatók voltunk, pár percre magunkénak érezhettük a gyönyörű parkot. Elindultunk a tóparton, aztán amikor Tibor a festéshez megfelelő helyet találva lemaradt, és dolgozni kezdett, én többször is körbejártam a lombos és tűlevelű fákban gazdag, nyolcvanhektáros területet. Áprilisban madárdaltól volt hangos a tó környéke, erdei pintyek csattogtak, barátkák énekeltek, most csak a hulló levelek finom zizegését hallgattam. A vízen tőkés récék úsztak, gácsérok és tojók vegyesen.