A Duna-kanyarban

 

A visegrádi várromra minden ősszel megérkeznek a havasi szürkebegyek, és ott egészen tavaszig kitartanak. Alig értünk fel, máris megpillantottuk őket. Heten voltak, hol ide, hol oda repültek, többnyire a várfal tövében keresgéltek. Bizalmas madarak, ezt tapasztaltam korábban az osztrák Alpokban is, de ez a hét madár különösen szelíd volt. Megszokták, hogy az emberek folyamatosan jönnek-mennek. Ica, Andris felesége egészen közelről fényképezhette őket. Később Andris egy hamvas küllőt vett észre, amelyik az erdőből a várfalra szállt, és a hézagokban kutatott táplálék után.


 

Kihasználva a lehetőséget Andris és Ricsi néhány kört tettek bobbal, aztán továbbmentünk a pilismaróti öböl felé. Itt jóval több madár volt, a kontyosok mellett tőkések, barát- és kercerécék úsztak a vízen, de Andris a teleszkóppal egy üstökös récét is talált a többi között. Rókavörös fejével és piros csőrével a nászruhás gácsér nagyszerű látványt nyújtott. Kerültünk egyet, és a másik oldalról is végigtávcsöveztük a vizet. Fekete tömegben szárcsák úsztak, lehettek vagy háromszázan, búbos vöcskök, hat füstös réce, nagy és kis bukók ringatóztak a vízen. A nagy bukó gácsérjai lazacszínű oldalukkal különösen szépek, nekem mégis a kis bukó gácsérok a kedvenceim. Fehér alapon feketén tarkálltak, a szemük körül lévő fekete folttal olyanok, mintha álarcosbálba készülődnének. Általában legfeljebb tucatnyit szoktam látni, de ezek itt lehettek vagy ötvenen. Fekete harkály kiáltott valahol, átszállt egy karvaly, a drótvezetékről vörös vércse leste a felbukkanó pockot. Már indulni készültünk, amikor nagy őrgébics bukkant fel, később süvöltők kerültek elénk, köztük gyönyörű pirosló hímek. Úgy terveztük, hogy Esztergomban megpróbálunk a bazilika oldalán hajnalmadarat keresni, de közben egyre jobban beborult, erősen sötétedett, és rövidesen nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.
Fotó: Schmidtné Kővári Ilona