A havas erdőben

A Petneházy-réten fácánkakas sétált a hóban, de alig látott meg, hangos katakolással szárnyra kapott. Sebesen verdesett, majd hosszasan siklott, és amikor egy fákkal és bokrokkal kísért árok előtt leereszkedett, hosszú farkát feltartva gyorsan a sűrűbe szaladt. Korábban is láttam itt fácánokat, az elmúlt nyáron egy csibéit vezető tyúkot is. Csendes környék, ahol legfeljebb a rókáktól kell tartaniuk. A lovarda közelében vetési varjak keresgéltek, majd fenyőrigócsapat repült át a fejem felett. Érdekes, hogy más évekkel ellentétben a Népligetben még nem láttam őket, ott az ostorfák bogyóit csak néhány fekete rigó és egy kis csapat áttelelni készülő örvös galamb szemelgeti. Az erdőszélen mentem tovább Adyliget felé. A kökény hamvaskék, kicsit fanyar, de mégis kellemes ízű bogyói szinte kínálták magukat. Piroslanak a vadrózsabokrok is, de a hecsedlikkel meg kell várni, míg a fagy jól megcsípi őket. Ha nem hallom a jellegzetes „ti-ti-ti-ti” hangot, talán észre sem veszem a kis fakopáncsot. A veréb nagyságú madár szokása szerint nem a fatörzsön, hanem egy vékonyabb száraz ágon kúszott felfelé, ám amikor közelebb értem, elrepült. Ritkán találkozunk, ezért mindig örülök, ha valahol ezt a kis harkályt látom. Már Adyliget közelében jártam, amikor három süvöltőt pillantottam meg. Két szürke színű tojó és egy piros alsótestű hím morzsolgatta vaskos fekete csőrével a juhar termését. A havas ágak között festői látványt nyújtottak, megálltam, és vagy tíz percig gyönyörködtem bennük. Amikor továbbmentem, és elhaladtam a közelükben, hallottam, ahogy pityegő hangokkal beszélgetnek egymással.

 

Fotó: Bécsy László