Schmidt Egon

Évente háromszor megyek célzottan a Margit-szigetre. Először áprilisban, amikor a fülemüléket hallgatom, és meg is számolom a csattogó hímeket. Aztán május elején gyönyörködöm a vonuló kerti gezék változatos énekében, végül késő ősszel, általában november elején, amikor már itt vannak és meg is szólalnak a nálunk telelő, észak felől érkező vörösbegyek. Napsütéses idő fogadott 4-én délelőtt, gyengén fújdogált a szél, egyre sűrűbben hullottak a levelek, a hőmérő legalább húsz fokot mutatott volna. Mindig a pesti oldalon megyek a sziget csúcsáig, majd a másikon jövök vissza.

Hetente legalább egy alkalommal körüljárok a ligetben. Néha kora reggel, máskor délután, de mindig akad látni, megfigyelni való. Az őszi séta, persze, még csak nem is hasonlítható a madárdalos tavaszi reggelekhez, de a fülemülék és barátkák hiányát kicsit pótolják a színskála valamennyi árnyalatát felvonultató, búcsúzó falevelek. Késő délután jártam kint, sütött a nap, meleg volt, akár szeptember eleje is lehetett volna. A színesedő fák pazar látványt nyújtottak. A kőris levelei még zöldek, de a juhar már aranysárgába öltözött, és messziről sárgállanak a hatalmas platánok is. Az első madár egy zöld küllő volt. Csak a hangját hallottam, távolabb repült valahol. Később mókus került elém. A levelek már folyamatosan hullanak, a friss avarban keresgélt. Láttam rajta, azon töpreng, felszaladjon-e a fára, de hogy megállás nélkül továbbmentem, inkább maradt, és bozontos farkát maga fölé hajlítva újra kutatni kezdett.

Ha október elején derült éjszaka után kel fel a nap, ugyancsak hűvös a reggel. Ilyenkor elkél a pulóver is, de néhány órával később már ingujjra lehet vetkezni. Ezt tapasztaltuk Laci fiammal 4-én, amikor a tatai Öreg-tóhoz látogattunk. Reggel még a lehelet is látszott, később ragyogó napsütésben élvezhettük az igazi vénasszonyok nyarát. Az év minden szakában jártam már itt, leggyakrabban tavasszal, amikor madárdaltól hangos az erdő, és ősszel, amikor gágogó vadlúdcsapatok érkeznek a vízre, és színesedő levelek teszik varázslatosan széppé a környéket.

A Kiskunság nagy legelői szeptemberben mindig nyújtanak újat, érdekeset. Andris fiammal és Roland barátunkkal ezúttal elsősorban ragadozókat szerettünk volna látni, és a szerencse mellénk szegődött, tíz faj került a madarásznaplóba. Ehhez persze kellett a napsütötte, csendes, kora őszi idő és Andris kitűnő szeme. Amikor azt látom, hogy csak odapillant, és máris tudja, mi van előtte akár távolabb is, saját fiatalságom jut eszembe. Valamikor nekem is így ment. Valamikor.
Halászmester barátommal találkoztunk, aki elmesélte, hogy a halastavak felett halászsast látott. Alig ment tovább az autóval, Roland felkiáltott: – Ott a halászsas! – Egy oszlopon ült, nem is olyan messze, a teleszkóp lencséjén át még én is nagyszerűen láthattam. A halászsas bizonyítottan még nem költött Magyarországon, de rendszeres tavaszi és őszi átvonuló, főleg halastavak környékén látni.

A fekete bodza érése idején évente ellátogatok a Budakeszi határában lévő Bodzás-árokhoz, hogy a bogyókra érkező madarakat figyeljem. Szeptember 8-án kora reggel igazi kirándulóidő fogadott. Az ég kékje Görögországot idézte, ragyogott a nap, csak a Bodzás-árok látványa volt elszomorító. Az ötvenes-hetvenes években rendszeresen gyűrűztünk itt madarakat az őszi vonulás idején, és a hálók soha nem voltak üresek, poszátákat, fülemüléket, rigókat jelölhettünk. A bokrok azóta nagyrészt kiöregedtek, elszáradtak, de a csillogóan fekete, lédús bogyók helyett a még zöldellő növényeken is csak fonnyadt, aszott szemeket láttam. Az első madár sem poszáta vagy rigó volt. Fácántyúk repült fel, majd távolabb ismét leereszkedett, és a bokrok alá szaladt. Csak itt-ott láttam egy-egy barátkát, kis és mezei poszátát, de hiányzott az erdőből a korábban rendszeresen idelátogató sárgarigó is.

Augusztus 12-én Balogh István barátommal Alsónémedi határában jártunk. Igazi meleg nyári nap volt, sok napsütéssel, a kék égen szép kumuluszokkal. Változatos környék nád övezte csatornákkal, lucernatarlókkal, kukorica-, napraforgó- és káposztatáblákkal. A homoktalajon különösen látszottak az aszály nyomai, minden kiégett, csak a csatornák mente volt zöld. Igazi füvészkert várt itt bennünket: fekete üröm, fehér libatop, réti füzény, mezei aszat, betyárkóró, hatalmas bogáncsok, közéjük aranyló foltokat rajzoltak az özönnövénynek számító, mégis nagyon szép aranyvessző csoportjai. Rovarok repültek, köztük néhány citromlepke. A frissen kelt nemzedék repül ilyenkor, ezek telelnek át és jelennek meg márciusban. A citromlepke az így megélt kilenc-tíz hónappal a leghosszabb életű a hazai lepkefajok között.

Andrisékkal este, már sötétben érkeztünk. A hegyoldalban felfelé énekes rigók riadtak fel a reflektor fényére. Az erdőhatárnál álló házhoz érve a sötétbe burkolózott fák közül macskabagoly kiáltott, mintha csak üdvözölt volna bennünket. Másnap kora reggel a kis padlásszobából kilépve szajkót láttam ülni az egyik mandulafán. Meglepődhetett, mert néhány másodpercig nem mozdult, égszínkék szemével rám meredt, aztán recsegő vészkiáltással elrepült. A fa alatt tömérdek mandulahéj hevert. Az erdő közel van, és a mókusok nem várják be, hogy megérjen a termés. Borult volt az ég, csöpögött az eső, ezért a strand helyett a hegyi utat választottuk.

Egy fiatal svájci biológussal jártunk a Kiskunságban július 20-án, kora reggel. A július, bár észak felől ilyenkor érkeznek a dél felé tartó első parti madarak, általában kevés látnivalót kínál. Nekünk azonban szerencsénk volt. Alig hagytuk el Bugyit, máris sok minden történt. Andris fedezte fel a túzokokat, köztük egy farkát felfelé tartó, peckesen sétáló nagy kakast. Ő vette észre a földön ülő rétisast és a vezetéken zsákmányra leső szalakótát is. Egy, a svájci hegyek közül érkezett biológus számára mindhárom faj élményt jelenthet, még akkor is, ha Daniel rovarász, bogarakkal dolgozik. A szalakóta nem volt messze tőlünk, jól láttuk, amint a fűbe ereszkedik, ahol valószínűleg sáskát fogott. Jóízűen lenyelte, aztán újra visszaszállt leshelyére.