Schmidt Egon

A korán beköszöntött kánikula még tartott június 7-én, de amikor reggel a Kiskunságba érkeztünk, viszonylag kellemes volt a levegő. Először az egyik bányatóban lévő szigeten költő sirályok telepét látogattuk meg. Fehér felhőként keringett a sok dankasirály, a fekete fejű és piros csőrű szerecsensirályok jellegzetes, orrhangú „kjau” kiáltásukkal is feltűntek. Könnyed eleganciával repültek köztük a villás farkú küszvágó csérek, a nád között kecskebékák brekegtek. Meg-megállva, távcsövezve mentünk tovább. Az egyik út menti fán sárga billegető ült, kicsit távolabb legnagyobb sármányunk, a sordély énekelt. Az árokparton terjőke kígyószisz, pipacsok, margaréta virított, de a távolban egész pipacsmezőt is láttunk. Piros szirmok között ugrált az a nyúl is, amelyik talán miattunk kelt fel sekély vackából, de nagyon nem ijedhetett meg, mert békésen bandukolt tovább. A mező felett húzódó vezetéken szalakóta ült, távolabb egerészölyv keringett, majd egy barna rétihéja került a távcső elé.

Szeretek gyalogolni. Árnyas erdei ösvényeken, a Kiskunság végtelennek tűnő legelőin, de a városban is. Járom az utcákat és figyelek. Mert a természet ott van a városban is. Reggelente a csarnokba menet mindig örömmel hallom a házi rozsdafarkú magasból, talán egy tévéantennáról érkező kedves strófáit. De ezekre a hangokra rajtam kívül nem figyel fel senki. Talán még a fekete rigók gyönyörű flótáira sem. Egy időben gyakran jártam a Mester utcában, ahol az ott álló fákon úgy énekelt a tengelic, mint a falusi utcák vadgesztenyéin vagy gömbakácain.

Április elején sok év óta mindig a fülemüléket várom. Az utóbbi ötven év naplóiból vett adatok alapján az első éneklő hímeket árpilis 4. és 13. között hallottam. Az Afrika Egyenlítőtől délre eső szavannáiról hazatért madarak a gyakran még ugyancsak hűvös reggeleken eleinte többnyire hallgatnak, de ha megfújom a hívogatójukat utánzó sípot, bármilyen éhesek és fáradtak is a hosszú, több ezer kilométeres út után, legalább néhány strófa erejéig mindig megszólalnak. A fülemülesíp áprilisban minden kiránduláson a zsebemben van. Öreg madarász barátom, Dandl József készítette pulykacsontból, és amikor fülemülére „hangolta”, nekem ajándékozta. Ő sajnos már nincs közöttünk, de ha számba veszem és megfújom a sípot, mindig úgy érzem, néz valahonnan a felhők fölül, és mosolyog.

Pacsirták énekeltek a napsütötte legelő felett, fehérbe öltözött kökénybokrok integettek az út mellett, amikor március 29-én reggel Szabadszállás és Fülöpszállás környékére látogattunk. Érezhető a szárazság, a Büdös (Pipás)-széken, a Zabszéken és a Kelemen-széken ugyan még elég sok víz van, de a már kiszáradt részek, a messziről fehérlő, repedezett sziktalaj a víz gyors visszahúzódásáról és egy esetleges közelgő aszályról árulkodik. A föltámadó szél a földutak felett gyorsan forgó, nagy portölcséreket kavart.

Az enyhe tél után, mintha csak feledtetni akarná a múlt év márciusában történt, sok madáráldozatot követelő nagy havazást, idén korán érkezett a tavasz. Ragyogó napsütés, kellemesen enyhe levegő fogadott bennünket, amikor március 8-án Andris fiamékkal és Roland barátunkkal a Kiskunságba látogattunk. A magasban mezei pacsirták énekeltek, az út menti fákon és bokrokon sordélyok ültek, és egyszerű strófáikat ismételgették. Közeleg a túzokdürgés ideje, és Andrisnak sikerült felfedeznie négy kakast. Az én szemeimnek túlságosan távol voltak. Legfeljebb csak készülődhettek a dürgésre, mert lesimult tollazattal, békésen csipegettek.

A márciusi erdő még kopasz, a tavaszt csak a duzzadó rügyek hirdetik. A széleken azonban már sárgán virít a húsos som, az avart tarkává varázsolja az odvas keltike, és egyre csengőbb, egyre hangosabb a madárdal. A Normafánál szálltam le a buszról, és indultam Makkosmária felé. Bármikor járok kora tavasszal ebben az erdőben, a kék galambok búgása fogad. Ezek a madarak a telet Dél-Európában töltik, de már február második felében újra itthon vannak, és mindig akadnak áttelelők, néha nagyobb csapatok is. Nem sokkal érkezésük után kezdenek költeni, március második felében már két fehér tojásukat melengetik a valamelyik öreg fa oldalába vésett odú mélyén. Többnyire a fekete harkályok készítik számukra a lakásokat, és ezekért kemény küzdelem folyik minden tavasszal.

Csillebérc felől az erdőn át mentem a budaörsi kopárosok felé. Fagyos volt a reggel, néhány napja kevés hó esett. Éppen csak annyi, hogy tarkára varázsolta az avart, amely ropogott a bakancsom alatt. Elsőnek egy szajkót láttam. Keresztben szállt előttem, felült egy ágra, rám meredt világoskék szemével, aztán rekedt hangon veszélyt kiáltott, és elrepült. Az egyik öreg fa törzsén fakúsz igyekezett felfelé. Csavarvonalban mászott, időnként eltűnt a túlsó oldalon, majd ismét előbukkant. Minden kéregrepedésbe bepillantott, s hajlott, vékony csőrével néha kiemelt valamit.

Egy akváriumban mindig történik valami, s különösen igaz ez egy nagy, százhatvan literes medencére. Naponta többször leülök elé, és figyelem a zöld növények között úszkáló tarka halakat. Ahány faj, annyi viselkedésforma. Az ezüstösen csillogó, szépen csíkolt zebradániók rajhalak, mindig együtt úsznak a felszín közelében, ezt teszik ázsiai hazájukban is. Az apró, de pazar színekkel ékes neonhalak ezzel szemben csaknem mindig a fenék közelében úszkálnak. A hímek néha felhevülten kergetik a nőstényeket. Titokban talán le is ívnak, de egy társas akváriumban sem az ikrának, sem az ivadéknak nincs jövője. A kimért mozgású fekete tetrák többnyire az alsó és a középső vízrétegben tartózkodnak. Óvatosak; ha egy, a felszínen úszó táplálékszemcsét szeretnének bekapni, villámgyorsan vágnak fel érte, s ugyanazzal a lendülettel rögtön vissza is térnek a mélybe.