Rónay László

Egyik országos napilapunk hétvégi mellékletében mindig akad érdekes olvasnivaló. Ilyen meggondolkodtató és megszívlelendő olvasmány a volt toxikológus főorvossal, Zacher Gáborral készített interjú is.

Advent és karácsony a lelki élet gazdagításának időszaka, az új esztendőben pedig általában fogadalmakat teszünk, hátha sikerül gazdagodnunk azokkal az értékekkel, amelyeket az evangéliumok sugallnak, s amelyekről az előző év robotjában többször megfeledkeztünk.

A gazdasági világválság (nem a mostani) idején Márai Sándor egy budai kávéházban üldögélt, amikor belépett egy „bibliai szakállú, rongyos öregúr”.

Kuklay Antal, Köröm plébánosa mondta ezt magáról: „egyszemélyes szerzetben vagyok”, s még hozzátette: „engedelmeskedem annak, amit a gondviselő Isten az adott pillanatban kijelölt számomra”.

A Biblia hatása az emberiség kultúrtörténetének egészére jellemző. Felsorolni sem lehet azokat a képzőművészeti alkotásokat, zeneműveket, drámákat, verseket, regényeket, amelyek ihletése által születtek, korszakról korszakra átitatva üzenetével az értékekre nyitott lelkületűeket.

A múlt évszázad egyik jelentős angol-amerikai költője, W. H. Auden karácsonyi oratóriumot írt Jelenleg címmel. Ennek egy része vészesen időszerű helyzetleírása világunk egyre súlyosabb ellentmondásainak: nyomorúságait. Napról napra láthatjuk a romladozó épületeket, amelyek lakóit kirakták, mert nem fizették a törlesztőrészleteket, s most talán ők is szanaszét hevernek a hajléktalanok között. József Attila még őszinte döbbenettel írta le, hogy „háltak az utcán”, ma már ez szinte természetes. Mint ahogy az is, hogy a lezárt kikötők előtt menekültek hajói és kompjai hánykolódnak a tengeren, s pontosan azért próbálnának másutt szerencsét, mert ahol éltek, nem volt ésszerű túl sokat közölni levélben, hiányoztak a szabadság elemi adottságai.

Igen sokszor átérezzük, mennyire telített állapot a várakozás. Napokkal előbb megkezdődik a takarítás, pedig a várt vendégek még sehol sincsenek. A gondos háziasszony számba veszi a készítendőket, feljegyzi a teendőket, bevásárolni küldi férjét, s ahogy közeledik az óra, mindenki furcsa izgalmat érez. Nem félelem ez, sokkal inkább a beteljesedésére váró szeretet melege.

Szájtátva hallgattam az egyik vidéki kórház igazgatóját, aki azt panaszolta, hogy az új finanszírozás „jóvoltából” néhány hónap alatt 250 milliós adósságot halmozott föl az intézménye. Milyen lehet ez a rendszer, amely arra kényszeríti a kórházakat, hogy munkatársak sorát bocsássák el, hogy ott spóroljanak, ahol lehet (és ott is, ahol nem lenne szabad), hogy műtéteket halasszanak el, s ne fogadják az érkező betegeket?