Rónay László

Kis hirdetmény adja tudtul a szokott évi lomtalanítás időpontját, de nagy izgalmat okoz. Végiggondoljuk, mitől kellene megszabadulnunk. Minden kidobásra ítélt tárgy, papír, kézirat fájdalmat okoz.

Némi elképedéssel olvastam egyik napilapunk egyik cikkének címét: „Ne csak hittant, számtant is!” Arról szól a fáma, hogy az iskolai hitoktatásra nincs (elég) pénz, és lám, számtan helyett is hittant tanulnak a diákok. Alaposabb szemlélődés után kiderült, hogy a mondást Mária Teréziának tulajdonítják. Akkor viszont illett volna idézőjelbe tenni, hiszen az olvasó így azt hiheti, hogy a tanintézményekben rogyásig a hittant oktatják, úgy kell becsempészni a matematikát.

Üldögélünk a kertben. Simogat a napfény. Andris szokása szerint azon mesterkedik, hogyan találhatná el egyetlen rúgással a szárítót, s ettől a célkitűzésétől az anyai intelmek sem tántorítják el. Kata olvas, időnként beszáguld a házba.

Nagyon örülök, hogy ilyen sokan tudtak eljönni. Alighanem ez lesz a utolsó találkozásunk.
Mozgolódás. Az első sor szélén végre megszólal egy anyuka:
– El tetszik menni? Jaj, de sajnálnánk!
– Mindnyájan elmegyünk.

Ez az evangéliumos könyv réges-rég került hozzám, előző tulajdonosa még a családfája részleteit is felírta az üresen hagyott lapokra.

Már-már közhely: hazugságok, ferdítések hálójában élünk. Amiről ma azt állítják, sok, holnapra kiderül, a kevésnél is kevesebb. Amit az imént szépnek festettek, holnapra rútságával riaszt. Már a múlt században is mozgalmak indultak a szavak lecseréléséért, az avantgárd zászlóvivői a nyelvtant is megváltoztatták volna.

Némi nosztalgiával olvastam a kiváló italianista professzor, Madarász Imre A legfényesebb századforduló címmel egybegyűjtött, a XVIII. és XIX. század kiváló olasz íróiról szóló tanulmányait. Voltaképp egész évszázadot ölelnek fel írásai: ráadásul olyan korszakot, amelyet méltán nevez a szakirodalommal egyetértésben a „legfényesebbnek”, hiszen nemcsak az olasz irodalomban jelentkező üstökösök fénye késztet csodálatra: velük egy időben a franciáknál, németeknél, angoloknál, oroszoknál, lengyeleknél és nálunk, magyaroknál is kiválóbbnál kiválóbb írók, filozófusok, képzőművészek és zenészek működtek, legtöbbjüket ma már klasszikusként becsüljük.

Amikor sok-sok éve Bicskére kerültem tanárnak, az évnyitó értekezleten megakadt a szemem rajta. Jellegzetes magyar arc, sötétre pácolta a nap. Elképedve hallottam, hogy matematikát tanít. Ám a számok csodavilága sosem lelkesítette annyira, mint a természet. Felgyúló örömmel melengetett kezében egy-egy szőlőfürtöt, dobozban hozta kertje első termését, a friss epret. „Vidd haza a gyerekeidnek – mondta –, ilyet ritkán esznek.” Valóban rendkívüli eper volt: a szeretet és gondoskodás adta zamatát.