Tűnődés a hétről: Virág Mészáros Árpád sírjára

Abban a tantestületben többen is apám kortársai voltak, talán ezért is tiszteltem őket, s szomorúan hallottam egyikük-másikuk haláláról. Ilyenkor mintha belőlem is kiszakadt volna valami, amit igazán emberinek szoktunk nevezni. „Milyen nagy dolog, ha az ember igazán ember” – mondták a régi görögök. Ők ilyen emberek voltak: igaziak, akik a tanárokat sújtó tilalmak erdejében sem tévedtek el, mindig megtalálták az egyenes utat, becsületben jártak, szeretetet osztogattak nemzedékről nemzedékre, s szorongó döbbenettel figyelték a világ eldurvulását. Amikor langyos tavaszi szelek jártak, Árpád akkor is eljött. Ült a kopott huzatú fotelban, s szatyrai egyikéből előbányászta a dobozt.„ Vidd el az unokáidnak, ilyet ritkán esznek.” Aztán elmaradt. A fiai mesélték – három gyereket hagyott itt, mindhármat tanítottam, s büszke voltam, hogy gondjaimra bízta őket –, járni már nem tudott rendesen, négykézláb mászott a kertben, úgy vigyázta kedves virágait és gyümölcseit. Tudta és tanította, hogy a teremtés minden műve csodálatunkra érdemes, a Jóisten ránk, a mi gondjainkra bízta őket, s ő gondozta is mindet, amíg tehette. Ott fekszik a bicskei temetőben. Éjszakánként Árpád talán visszatér az égi mezőkről, végigsuhan a kerten, de nem időzhet sokáig, sietnie kell, az égi kertekben is van tennivalója. Valamelyik éjjel felriadtam. Mintha motozott volna valaki a konyhában. Árpád lehetett. „Vigyázzunk egymásra és a természetre. Isten ajándéka minden.”

A gyászjelentésén apám Leltár című versének sorai olvashatók.

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, csobban a víz,
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem, s a kék eget felettem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..