Tűnődés a hétről: Akik elmentek

A konyha felől ígéretes illatok szállnak, a hátsó szobában porszívó zúg. – Fejtsünk rejtvényt! Segítesz? – Zsuzsi nagy rejtvényfejtő, magam is szívesen bíbelődöm ilyesmivel. Azt hallottam egy bölcs orvostól, remek karbantartója az emlékezetnek. Ezt ugyan még nem tapasztaltam, ám szenvedélyemen, melyet a skandináv és olasz rejtvények iránt táplálok, ez mit sem változtat. Ülünk az asztalnál. Fejtegetünk, s ki-kinézünk az utcára. A korán kelők, az idősebbek ilyenkor térnek haza a vásárlásból, a piacot is megjárták már. A fiatalok álomittas szemmel most indulnak a napi portyára.

– Eszméletvesztés – legkisebbik unokám gondterhelten olvassa a megfejtendő meghatározást.
– Ájulás.
– Nem jön ki.
– Hány betű?
– Nyolc.
– Elájulás.
– Nem jó. A negyedik az „l”, mert a hárombetűs lefelé: „cél”.
– Elalélás.

Zsuzsi elégedetten írja a megfejtést. Egyszer csak leteszi a ceruzáját, és az utcára bámul.

– Nem láttam még azt a bácsit, aki mindig kis kocsit húz maga után, mikor vásárolni megy. Egyszer sem láttam.
– Sanyi azt mondta, meghalt.

Elfelhősödik a tekintete. A halállal szemben mindnyájan tehetetlenséget érzünk.

– Nem tévedett? Nemcsak beteg?
– Sajnos nem.

Újabb hallgatás. Hosszabb, mint az előző.

– Papi is meghalt. Tudod, ő még két éve. Pedig reméltük, hogy megéri a századik évét. Papi vejem nagyapja volt. Andrison remekül áll az az öltöny, amelyet még unokája érettségijére remekelt. Benne az írás: „…angol-amerikai szabó”. Amíg dolgozott, mestere volt szakmájának. Feleségem egyszer megmutatta neki azt a nadrágot, amelyet iszonyú, mondhatni hősies munkával a termetemre igazított. Nézte-nézte, nem szólt. A tekintete Cicero híres beszédének szavait juttatta eszünkbe: „Amikor hallgatnak, voltaképp kiáltanak!” Ilyen „kiáltó” volt az a tekintet. Papi úriember volt, nem szólt egyetlen rossz szót sem.

– Te is meghalsz majd, nagypapa?
– Igen.
– De még ne halj meg! – Zsuzsi megsimogatja a kezemet.

Ismét hallgatunk. Arra gondolok, sosem lehet tudni, mikor érkezik a behívó. Közben a nagymama kis csomagocskával halad el mellettünk.

– Hová mész?

Az egyik szárszói asszony nevét mondja. Egyedül él, a férje váratlanul hunyt el.

– Rossz lehet egyedül – tűnődik unokám.
– Épp tegnap kiabáltad Katának, hagyjon békén, egyedül szeretnél lenni.
– Az más. Csak úgy mondtam… Tudtam, hogy nem maradok magamra, itt a mama, Ági és ti is itt vagytok. De ő egészen egyedül él. Hány éves is?
– Nyolcvan.
– Van, aki segít neki? Vásárolni, havat lapátolni és ilyesmit.
– Nem tudom. Azt tudom, minden reggel, amikor misét mond az atya, templomba megy és imádkozik.
– Akkor a Jóisten segít neki.
– Ebben én is biztos vagyok. Vigyáz ránk, számon tartja hajszálunkat is.
– Amikor elolvastam A Pál utcai fiúkat, megsirattam Nemecseket. Jobban örültem volna, ha meggyógyul… Mondd, miért kell meghalnunk?
– Erre nem tudom a választ. Sokszor keresem, s ahogy elfutnak mellettem az évek, egyre többször.
– Szoktál a halottakra gondolni?
– Sokszor. Egyre többen vannak, akiket szerettem, de már csak a gondolataimban élnek. Látom őket, néha beszélek is hozzájuk.
– És felelnek?
– Igen. Egyszer-egyszer, amikor nagyon tehetetlennek érzem magam, hallani vélem, mit mondanak.
– Hallgatsz a szavukra?
– Igen. Még sosem bántam meg.
– Imádkozol értük?
– Igen, amikor eszembe jutnak, mindig.

Zsuzsi lecsúszik a székről.

– Fejezd be egyedül! Én elszaladok a nagymama után. A néni biztos örül nekem is.
– Biztosan.

A halál fájdalmát az élők szeretete enyhítheti. És Zsuzsi megtanult szeretni.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..