Aki ránéz, rögtön tudja, hogy nem Harpagon utóda, nincsenek milliói a svájci bankokban, „sokkal valószínűbb, hogy minden vagyona a nyakában lóg, abban a mocskos szatyorban, ahová a pénzt rejti, amit patent gallérgombjaiért átnyújtok neki…”
A koldus tétován keresgélt valamit a földön.
„Valamit elvesztett – mondom neki.
Hunyorog, azt mondja:
– Odagurult a szomszéd asztal alá – mondom.
Felemeli a kezét, int:
– Ich hab schon mehr verloren.
– Mit vesztett el? – kérdem. Vállat von:
– Alles.”
Ez a beletörődő mosollyal kimondott „alles”, ami azt jelentette, mindenét elveszítette, szíven ütötte a kávéházban ülőket. Áthangzik az azóta eltelt évtizedeken is. Napról napra több esett embert láthatunk foszlott pokróccal takaródzva feküdni az aluljárók kövezetén vagy telefonfülkéiben, akikről lerí a nyomorúság, mert mindenüket elveszítették. Az elemzésekben elszegényedettnek nevezik őket. Ott fekszenek a fal felé fordulva, arcukat elrejtve, nekik is ócska szatyorban van minden vagyonuk, s a szerencsésebbek mellett üres boros üveg látható, tartalmából talán visszaálmodták egykori énjüket, amint lakásukban üldögéltek, s ha fáztak, a radiátor fölött melegítették kezüket. Állásuk volt, családban éltek. Ha beszédbe elegyednénk velük, s megkérdeznénk, hogyan történt, ők is a vállukat vonogatnák. Nem azt válaszolnák, hogy alles, ha tudtak is németül, mára valószínűleg elfeledték. Csak azt tudják kinyögni: „mindent”, s ennek hallatán hirtelen lelkifurdalás hasít belénk, mintha mi volnánk nyomorúságuk okozói, nem azok, akik aligha szembesülnek velük, hiszen nem járnak gyalog, autójukból pillantgatnak csak jobbra-balra. Még csak nem is taxival közlekednek, mint azok az előkelőségek, akiket megbámult a Várban sétáló Márai, amint a március 15-i köszöntésről özönlöttek ki a palotából. A taxitól egy lépés az autóbusz – merengett az író: „Az lesz csak csinos, ha a főurak a 16-os autóbuszra felpattannak a Ferenc József téren, nyusztosan, kardosan, s a mosolygós, fringiás huszár felsegíti őket, s maga is odapattan a kalauz mellé a peronra.” Ez volt az az úri Magyarország, amelyet az író nem szűnt meg keserűen bírálni. A lefelé sosem tekintő, felfelé törekvő, hatalomért ácsingózó díszpintyek országa, akiket az sem érdekelt, hogy szép lassan a szegények országa lett hazájuk, nem hallották meg a legvadabb eszmeáramlatok fenyegető jelszavait, ügyet sem vetettek Európára. Csak a saját karrierjüket építették, fogcsikorgató elszánással. Közhelyeket pufogtattak a parlamentben, törvénytervezeteket fogalmaztak a koldulás ellen, nem foglalkoztak azzal, miért kényszerül valaki koldulni: „Pech!” – mondták, s olykor a részvét könnyeit is kisajtolták a szemükből. Egyik nap Márk apostolnak az első kenyérszaporításról szóló beszámolóját olvastam. Jézus megszánta a tömeget. „Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül”, azért tanítani kezdte őket. A tanítványai figyelmeztették, hogy az emberek éhesek. Azt válaszolta: adjanak ők enni nekik. „De hisz képtelenek vagyunk!” Erre fogta azt az öt kenyeret és a két halat, amelyet elé hoztak, letelepítette hallgatóit, s megetette valamennyiüket, s mind jóllaktak. Arra gondoltam, ma is eljöhetne a csodatevő. De csak olyasmit hallunk: „Adjatok ti enni nekik!” Persze maradnak az éhes szájak. „Megesett a szíve rajtuk” – írja az evangélista. Ebben nincs hiány! Kisebb lexikonokat lehetne teleírni a részvevő szavakkal. Könnyek zuhatagát edényekbe felfogni, de nem szaporodik a kenyér, legfeljebb az ára emelkedik. A jelenlegi válság bebizonyította, hogy a kapitalista piacgazdaság eddig üdvözítőnek vélt útja zsákutca. Voltak korábban is figyelmeztető jelek, de amíg nem szereztek közvetlen és húsba vágó tapasztalatokat, a legilletékesebbek megelégedtek a tanácskozásokon elmondott, semmiféle következménnyel sem járó szónoklatokkal. Közben éhezők milliói zsúfolódtak össze különböző táborokban, amelyekbe a humanitárius segélyek sem mindig jutottak el, mert már útközben ellopták őket. A nagyvárosokban megsokszorozódtak a hajléktalanok, néhol egész telepeik vannak a városok körül. A szegénység és a kilátástalanság csapdájából jelen pillanatban csak kevesen tudnak kievickélni, számuk elenyésző. Sokan, egyre többen figyelmeztetnek, hogy új alapokra kellene helyezni a gazdaságot. Valószínű, hogy ezzel párhuzamosan, vagy már előtte át kellene értékelni az emberi kapcsolatokat is, új tartalommal telítve olyan fogalmakat is, mint a szolidaritás vagy a részvét, s vissza kellene hozni olyan sutba vágott életformáló magatartást, amilyen a társadalmi igazságosság. Az efféle érzéketlen, megváltoztatásra váró emberi kapcsolatokról Róbert apó című tárcájában is írt Márai Sándor. (Róbert bácsi hírhedt „ingyen” ebédeket osztott a szegényeknek, miközben vagyonos ember lett.) Ha a szegénységről esett szó a társaságban, mindig akadt valaki, aki sírni kezdett. A részvét könnyeit hullatóról utóbb kiderült, hogy „három vadonatúj bérháza van Lágymányoson, de nem tudja kiadni az összes lakást, vagy kétezer holdja Csengőd mellett… vagy pénze van amerikai vasúti papírokban.”
Nem ismerős?…
1949-es teljes naplójában arról tűnődött az író, hogy csődöt mondott a bolsevizmus és a kapitalizmus is. Mentségnek gondolta a szocializmust (nem azt, amit évtizedekig építettünk). Az ő szocializmusa emberközpontú lett volna, olyan értékekkel, amelyekről mi már-már lemondtunk. Bizonyos, hogy ennek megvalósítása közben kevesebben volnának a vesztesek, igaz, azok is, akik túlnyerik magukat.
